Dark Lilith jeligére kaptuk az alábbi levelet:
Azért írok Nektek, mert nagyon rokonszenvesnek és hasznosnak találom a megeroszakoltak.blog.hu kezdeményezést.
Felmerült bennem egy kérdés a bejegyzéseket olvasva: a kapcsolaton belüli nemi erőszakról nem áll esetleg szándékotokban írni?
Ez a probléma akkor merült fel bennem, amikor a "Kisvárosi lány" jeligéjű történetet olvastam Nálatok. Magamra ismertem. Az az egyetlen különbség, hogy engem az exbarátom nem durván tepert le, hanem lelki zsarolással, sértettséggel vett rá, hogy adjam oda magamat neki - holott én egyáltalán nem kívántam az együttlétet. Az érzelmi terror alatt mégis megtörtem; nos, enyhe kifejezés azt mondanom, hogy ha kapanyéllel döfködtek volna, az is kellemesebb emlék lenne most a számomra. Amit átéltem minden egyes alkalommal, amikor az exem - elnézést - megb...ott (az nem szeretkezés volt: mozdulatlanul feküdtem alatta, elviseltem, hogy belém hatol, és alig vártam, hogy lemásszon végre rólam), az éppen olyan volt, mint amiről "Kisvárosi lány" írt: én is kiszálltam a fejemből, a plafont bámultam, meg a függönyt. Minden egyes alkalommal.
Ez az egyik indoka annak, hogy arra gyanakszom: amit átéltem, az már belefér a nemi erőszak kategóriájába. A másik, hogy azóta olyan tüneteim vannak, amilyenek a nemi erőszak áldozataira szoktak jellemzőek lenni. (Hosszú évek teltek el azóta, már réges-rég szakítottam az erőszaktevővel, és még mindig a történtek hatása alatt vagyok. Van néhány fájdalmas és számomra rendkívül megalázó részlet az egészben, amelyeket néha nap mint nap újra átélek. Emellé egy ócska kapcarongynak, egy utolsó ribancnak érzem magamat.)
Őszintén kíváncsi vagyok: vajon akadnak mások is, akik így váltak áldozattá? Tényleg nemi erőszaknak tekinthető, ami történt velem?
Annyi még hozzátartozik a sztorihoz: anyám is erősen szerepet játszott abban, hogy megtörtem és engedtem az erőszaknak. Ő ugyanis nagyon rokonszenvesnek találta az erőszaktevőt - gyanítom: ha 25 évvel fiatalabb lett volna, szívesen jött volna össze vele a helyemben - és mindenben a pártját fogta, akár velem szemben is, meg "édes kisfiam"-ként emlegette.
Voltaképpen azért feküdtem le vele akaratom ellenére, mert úgyszólván két oldalról voltam nyomva: exem sértettsége és érzelmi zsarolása mellé anyám is ilyeneket duruzsolt a fülembe: "mit kínozod azt a szegény gyereket, hogy elhúzod előtte a mézes madzagot, mikor ő úgy a tenyerén hordoz téged?"
A tenyerén hordozáshoz csak annyit mesélnék még el, hogy az a "szegény gyerek", akit "kínoztam", többször is durva volt hozzám. Pl. merő szeretetből úgy a kézfejembe vájta a körmeit, hogy órákig ott maradt a nyoma; egyszer olyan durván a vállamba harapott, hogy visítottam a fájdalomtól (mire ő a jól bevált aranyos-kérlelő fejjel mondta: "de hát nem tudtam, hogy ez neked fáj..."), és a verbális agresszió sem állt tőle távol (nem brutális dolgokra gondolok, csak ilyen "apró, de fájó" gesztusokra, mint például kötekedett velem, ha valamiről kifejtettem a véleményemet; vagy ha beszéltem hozzá, néha dobszólót rögtönzött az asztalon, mintha idegesítené és untatná, amit mondok...) A jól bevált sértettséggel-zsarolós módszerrel arra is rá tudott venni, hogy orálisan elégítsem ki - pedig tudta, hogy ezt megalázónak találom (lehet, hogy régimódi vagyok, de az orális szexet nem nekem találták ki. Mosdatlan partnerrel szerintem még olyasvalakinek sem lenne kedvére, aki amúgy nem viszolyog ettől a fajta érintkezéstől.) Utána meg "hercegnőm így, hercegnőm úgy", és amit a legjobban utáltam, az, hogy ezután még gügyögött nekem, hogy "gyönyörű, édes pici szájacskája"...
Idővel megelégeltem az ex dolgait: akármilyen aranyos tudott lenni, ha akart, fojtogatva éreztem magamat abban a kapcsolatban. Szakítottam vele. Anyám összeomlott. "Soha nem is szeretted azt a szegény gyereket, csak megjátszottad a szerelmes hercegnőt", valamint "meglátod, utánad már soha, senkit nem fog szeretni" szövegekkel zsarolt, néha pedig sóhajtozott, hogy "az én drága kisfiam vajon most mit csinálhat?"; az ex (talán emiatt) vissza tudta magát könyörögni hozzám egy kis időre. Utóbb végképp elegem lett, és ismét szakítottam vele, ezúttal véglegesen - egy ideig még küldözgetett nekem "szívhez szóló" - valójában szánalomkeltéssel zsaroló szándékú - leveleket; ezeket ugyan következetesen figyelmen kívül hagytam, de ekkor már az önbecsülésemnek annyi volt. Magamat utáltam, amiért mindezt velem meg lehetett tenni, és valahogy... megtörtem.
Az egész életemre kihatott ez. Nemcsak arról beszélek, hogy az ezután következő kapcsolataimban mindig "áldozat" voltam valamilyen formában, hanem az élet más területein is "szófogadóan" felvállaltam a felmosórongy feladatkörét. Mintha büntetést érdemeltem volna azért, ami történt.
Annyira szégyelltem az ügyet, hogy sokáig nem mertem beszélni róla. Évek teltek el, mire egyáltalán mertem vállalni az ismerősök előtt, hogy mi történt (mert természetesen ment az értetlenkedés, hogy "olyan jól illettetek egymáshoz, miért szakítottatok?")
Jelenleg járok terápiára, egész sokat segít; fejlődőképesnek érzem magamat, de azért még mindig nem az igazi; azt már régóta tudom, hogy igazságtalanul hibáztatom magamat, és gyakran már megálljt tudok parancsolni a mélységes önutálatnak. Ezzel együtt úgy érzem, sok időnek kell még eltelnie, mire képes leszek a lelkem mélyén is elhinni: nem én tehetek arról, hogy anyám és az ex közös erővel erőszakoltak meg. Mindenesetre optimistább vagyok, mint voltam korábban.
Üdvözlettel,
Dark Lilith
Amit lehetett, azt már leírtam Dark Lilithnek privátban, úgyhogy kiváncsi lennék a véleményetekre.
