A következő történetet Holdsugár küldte nekünk:


"Sziasztok!

37éves leszek lassan, a dolog 8-9 éves koromban történt. Szóval nem valami friss, de maradandó élmény.

A suliban jó tanuló voltam. Nagyon jó. Kis szőke copfos, nagy kék szemekkel, állandó vidámsággal és teli energiával.

Sajnos nem emlékszem mikor kezdődött, mert kitörölte az agyam és csak kamasz koromban jöttek elő az emlékek hirtelen, képek és szagok formájában-abból raktam össze, mi történt.

Azt tudom, hogy akkoriban úgy éltem mint egy robot. Emlékszem, suli után rendszeresen figyelnem kellett az időt amikor apám jelez és mennem kellett a hátsó szobába. Bezárta, és ott élvezkedett rajtam. Eleinte azt gondoltam, valami apás dolog, tanítani fog valami nagylányosat nekem, hiszen okos vagyok, kitűnő, megnyerek mindent. Aztán mikor csókolózni tanított gyanakodni kezdtem. Azt mondta, bezárta az ajtót és senki se hallja ha kiabálok, ne is próbáljak. Nyomatékosításként még füttyentett is egy jó nagyot: látod? senki. Ez ment egy ideig, nem tudom meddig, csak azt tudom, hogy ez volt a dolgom. Suliból haza, táska, cucc ledob, hátra a szobába. Aztán egyszer mikor hátulról csinálta az emeletes ágyunk alsó részén és közben egyfolytában dumált, hogy ez jó, ne nyavalyogjak, mindenki szereti, nagyon jó dolog, ne mocorogjak, elkezdtem iszonyatosan sírni a fájdalomtól. Tulajdonképpen ennyire emlékszem nagy vonalakban. Akkor abbahagyta asszem, mert tovább nincs emlékképem. Anyám és nagyanyám kint álltak a konyhában és sosem tettek semmit. Egy kérdést sem tettek fel. Későbbmegtudtam (30évesen mondtam el anyámnak egy átivott éjjel után), hogy gyanakodtak, de nem akarták elhinni "á, biztos nem". És ennyi. Homokba dugták a fejüket. Könnyebb volt nekik így. Anyám nem akarta elveszíteni apámat. Apám viszont megfenyegetett, hogy ha elmondom valakinek, addig élek. Nem mondtam. Vagyis megpróbáltam a legjobb barátnőmnek, aki másnap már a szomszéd barátnőjével jött, hogy igaz-e? Mondtam, nem. Mit tehettem volna annyi idősen? Minden ölelésénél, ölébe ültetésnél a család előtt el kellett játszanom a szerető gyereket, puszi, simi, bújás... Aztán a tizedik szülinapom körül elváltak. Én örültem. Vagyis megkönnyebbültem. Akkor elszabadult a pokol. A családnak feltett szándéka volt minden kis szarvam letörni. Én meg mivel nem tudtam mire kapom, lázadtam. Oda-vissza ment a harc. Sose kaptam segítséget vagy biztatást. Kinek képzeled magad? Ki vagy te, királylány? Stb. Egyszer nem is tudom miért anyám látott meztelenül és rámrivallt: mi az ott neked? (nagyobb ajkak odalent), le kell vágni! És olyan megvető pillantást kaptam, hogy míg élek nem feledem. Elkezdtem szégyellni minden porcikám és undorodtam magamtól. Később jöttek a szgok, képek villantak be. Először nem tudtam mi az, aztán mikor rájöttem...nem kívánom senkinek. Nyolcadikos voltam mikor egy tinilaphoz írtam pszichológusi választ várva. Elkezdtem bejárni a kórházba hozzá. Eljutottunk odáig, hogy följelentem apámat. Megnyugodtam, újra vidám voltam és boldog! Egész úton hazafelé a jövőmre gondoltam!! Aztán otthon várt a gyásztávirat. Kicsúszott a kezemből. És a legkönnyebb halált kapta a szemét. Álmában!

Aztán anyámnak jött a mostani párja. 17éves voltam, formás szőke gimnazista. Egy nap hamarabb jött hozzánk mint anyám: új autója van, de így nekem mutatja meg hamarabb. Kivitt a határba, átültetett a kormányhoz és miközben próbáltam vezetni ő taperolta combom és dicsérte a melleim formáját. Azonnal hazavitettem magam. Anyámnak zaklatottan mondtam mi volt, mire ő: megnyugtatlak, nem úgy néz rád mint egy nőre. Aztán elkezdtem fiúzni, legszívesebben a világon mindenkivel lefeküdtem volna, hisz nekem, a kis senki kurvának már tökmindegy. Persze akadt egy-egy jelentkező néha, de hálisten nem sok. A tanulásba is beletojtam, leromlottam 3-as átlagra. Nem érdekelt az sem. A suliban nem voltak barátaim, szinte éreztem hogy nem tartozom közéjük. Egy barátnőm volt, de nem tudott rólam mindent, én alkalmazkodtam. Csak legyen mellettem valaki. Mindenhonnan csak a lenézést kaptam. Semmi önbizalmam nem volt már akkor. Érettségi után nem mehettem főiskolára, dolgozzak. De szakma nélkül...Pultos lettem egy szórakozóhelyen. Megjött az önbizalmam is. De ekkor már otthon csak a gyalázás volt vagy egy szót sem kaptam. És én vettem meg a napi kajám, stb. Anyám a mai napig tagadja pedig ő is ott volt!! Mintha akkor nem úgy lenne ha letagadná! Magányos voltam, mikor találkoztam a munkahelyemen egy nálam 14 évvel idősebb emberrel. Két év múlva esküvő, gyerek. Menekülés volt az egész. Ahogy kitettük a lábunkat a húgommal otthonról, anyám palija odaköltözött. Aztán 8 év után elváltam (más téma miatt). Ezután sem tudtam helyre jönni. Minden kapcsolatomat a szex fuccsolta be. Vagy azért mert nem volt, vagy azért mert volt, de megalázó. 2 kapcsolatom volt, 4 és 3 éves. Megaláztak, gyaláztak. Mos már biztos vagyok benne, ha valakinek ilyen múltja van, benne ragad. És valóban vonzza az effajta hasonló embereket. A munkám...ha férfi főnököm volt, az volt a baj (...), ha nő, hát az irigység. Már nem érdekel semmi, érzéketlen lettem. A családom inkább távol tartja magát tőlem, a problémástól, nehogy kiderüljenek a dolgok. Ők jól vannak. Karácsony, szülinap, hétvégi sütés,stb. Nekem a karácsonyi meghívásom sem fogadták el, mert "nem férek bele" az idejükbe. Mindezért úgy látom, én vagyok a hibás valahol mégis, hiszen ha makkor mégis szóltam volna mondjuk egy tanárnak, akkor most nem fenyegetne az utcára kerülés, míg anyám palija a helyemen érzi jól magát. Nem fogad be. Gondolom valahol csak elhitte azt a régi tapizást és attól fél. Nem tudom. Pszichológushoz járok azóta is. 10éve szedtem gyógyszereket, fél éve nem vagyok hajlandó többet. Aki azt mondja, ki lehet gyógyulni, nem tudja mit beszél. Egyedül nem lehet.
Erre én vagyok példa."