Egy névtelenséget kérő, nemi erőszakon és zaklatásokon átesett levélíró küldte el nekünk ezt az írást, ami arról szól, hogyan érzett, mire gondolt, mitől félt; és milyen folyamatok hatására jutott el sokszor arra a pontra, amikor úgy érezte, nem tudja folytatni a küzdelmet. Az írás fél éve készült, de csak most döntött úgy, hogy megosztja másokkal. Azóta is rengeteget tesz azért, hogy jobban legyen, és ez néha nem könnyű, de nem adta fel.

"Ülök,és gondolkozom,mit írjak hogyan írjam, most azért írok, hogy saját magamnak segítsek. Amolyan napló-félét próbálok kreálni!

Szóval elég sok gond, baj,  borzalom van a hátam mögött, és egyetlen ember az okozója! Mostanában egyre nehezebben bírom a megpróbáltatásokat. Eddig is volt, hogy elfogyott az erőm, és nem tudtam tovább küzdeni, de most valami ledöntött a lábamról. És nem tudok mibe kapaszkodni, hogy újra talpra álljak! Most minden olyan más, az emberek, az arcok, még a levegő illata is már-már bűzös! Hatalmas zűrzavar van a fejemben, és a lelkem háborog, most nem tudom, mi a jó, mi a rossz, elvesztettem a realitásérzékemet, és ilyenkor megijedek magamtól, a gondolataimtól, attól, hogy olyan valakit bántok, aki semmiről nem tehet, vagy hogy magamban teszek kárt. Persze a meghalás gondolata mindig ott motoszkál ilyenkor az emberben, hol erősebben, hol gyengébben támad az az érzés, hogy ennyi volt, nem megy tovább. Nekem is megvannak az eszközeim, amivel hamar túllennék mindenen. De aztán eszembe jutnak azok, akiknek gondot, esetleg bánatot okoznék a halálommal.

Hat hónapja "küzdök", és még soha nem éreztem ilyen közel magamhoz azt az érzést, hogy befejezzem, föladjam. Hogy mi miatt? A mindennapos, állandó félelmek, amik időnként rettegésbe torkollanak, a szorongás, az az érzés nyomaszt, hogy mikor bánt újra, hisz folytonosan a "nyomomban van". És amivel talán a legnehezebb megküzdenem: azok a képek, melyek a legváratlanabb helyzetekben, pillanatokban villannak fel, időnként szünet nélkül. Az éjszakáim nem a megpihenést hozzák, hanem ilyenkor az érzékszerveim figyelő-állapotra kapcsolnak. Halgatózom, állok az ablaknál és figyelek, addig, amíg a lábam bírja, sokszor hajnalig... Volt, hogy arra ébredtem, hogy az ablak alatt összegömbölyödve alszom a földön.

Teljes egészében feje tetejére állt a életem,és nem tudom hogyan fordítsam vissza! Folytonosan keresgélek, hátha találok olyan embert, aki hasonló helyzetben van, vagy volt, hogy megkérdezzem tőle, hogyan élte túl, hogy tanult meg újra őszintén nevetni, aludni, nem félni, és hogyan győzte le a legyőzhetetlennek tűnőt! Annyira elkeserítő, hogy nem kell sok, elég egy ember, hogy kiszorítsa a másik emberből az életet. Minden nap újabb kihívást, újabb félelmeket, feladatokat szül, és újra meg újra szembe kell szállni mindennel.

De meddig tart még ez? Lesz egyáltalán olyan nap, ami megnyugvást hoz? Amikor ki tudom mondani, hogy VÉGE!!?? Nem látom, és nem is hiszem, hogy lehet jobb; most nem! Miközben írom e sorokat, folyamatosan képek játszódnak le bennem, főleg az a megalázó helyzet, amikor vert, sokszor egymás után megütött, már folyt a számból-orromból a vér, és minha ez felizgatta volna, még nagyobbakat ütött... És én azt hittem, sose lesz vége, érzem ilyenkor az ütések okozta fájdalmat, a vér izét a számban, azt, ahogy belémrúg, mintha nem is ember volnék, és azt, ahogy szétfeszíti a combom, és újra megaláz... Megtépáz, darabokra szed, nem először tette ezt velem, és úgy félek, rettegek attól, hogy nem is utoljára. Most erőt veszek magamon, és istenem, milyen nehéz, hogy leírjam azt, amit még kimondani soha nem tudtam, hogy megerőszakoltak..."