Már többször írtunk arról, hogyan segíthetnek a családtagok, barátok, ismerősök, és a társadalom a nemi erőszak túlélőinek. Ezekben a cikkekben feltételeztük, hogy minden, a traumát átélt nő, gyerek környezetében vannak olyan emberek, akiket foglalkoztat, mi lesz az áldozattal, és támogatni szeretnék őt, hogy megkönnyítsék a gyógyulás folyamatát. A nemi erőszakkal kapcsolatos szakirodalom kiemeli, mennyire fontos az elfogadó környezet, és az, hogy a túlélő biztonságban érezhesse magát. De mi történik akkor, ha ez nem valósul meg, vagyis mivel lehet a legtöbbet ártani?

A nemi erőszakot, incesztust elszenvedett nők (nagy részben a társadalom egyáltalán nem támogató hozzáállása miatt) csak nagyon nehezen, sokszor évekkel később tudnak beszélni a történtekről. Sokszor jellemző, hogy elfojtják a traumát, hiszen csak így tudják védeni magukat, és azt gondolják, úgysem hinne nekik senki. Főleg abban az esetben fordul ez elő, ha az elkövető családtag, rokon, ismerős (ami az esetek nagy részére igaz). Így persze könnyű azt mondani az áldozatnak, hogy nem is történt vele semmi, „nem jól emlékszik”, és mivel bizonyítékok sincsenek, nem mond igazat. Egyébként is, ki tudná elképzelni arról a kedves, romantikus, „szerelemféltő” fiúról, vagy a mindig ajándékokat hozó nagybácsiról, esetleg a köztiszteletben álló apukáról, hogy valójában nemi erőszak elkövető? Könnyebb is, ha nem hiszünk az áldozatnak, sőt, benne keressük a probléma forrását, vagy egyszerűen csak a szőnyeg alá söpörjük a problémát.

Valójában azzal, ha megkérdőjelezzük a történteket, a traumát, a túlélő érzelmeit, majdnem azt tesszük vele, amit az elkövető tett. Véleményem szerint ez szinte felér egy második erőszakkal. A környezet felelőssége is, ha egy gyereket otthon „molesztálnak”, és senki „nem veszi észre”, vagy nem akar beavatkozni; ha egy felnőtt nőt megerőszakolnak, és a barátai nem hisznek neki, esetleg arra biztatják, hogy felejtse el a történteket. Társadalmi szinten pedig azzal, hogy nem veszünk tudomást a jelenségről, lebecsüljük a trauma nagyságát, és nem támogatjuk az áldozatokat, közvetve az elkövetőt segítjük, és arra biztatjuk, hogy folytassa tevékenységét. Így egyáltalán nem csoda, hogy folyamatosan erőszakolnak, aláznak meg nőket, kényszerítenek „szexre” kisgyerekeket abban a tudatban, hogy tetteiknek úgysem lesz semmilyen negatív következménye. Remélem, hogy így, karácsony közeledtével sokan elgondolkodnak majd azon, mekkora a felelősségük abban, ha az az ember, akit „szeretnek”, az ő tevékenységüknek köszönhetően újra és újra megerőszakolva érzi magát.