Már többször hirdettük a MadGirl női önvédelmi tréninget, de én még személyesen nem jutottam el rá. Brummer viszont igen, és írt róla egy beszámolót, hogy ha valakinek lenne kedve elmenni, az tudja, mire számítson.

Mire számíthat, aki elmegy a MadGirl tréningre? 

Masszív izomlázra másnap; esetlegesen vérző, sebes öklökre még aznap; de arra mindenképp, hogy a teljesítőképessége határait fogja feszegetni, sőt át is fogja lépni azt.

Bill Wolfe ugyanis minden eszközével erre ösztönöz, hogy azt ne mondjam, kényszerít. Megtapasztalhatjuk, hogy amikor azt gondoljuk, hogy már egy másodperccel sem bírjuk tovább, amikor már 100%-ig biztosak vagyunk benne, hogy a következő pillanatban holtan fogunk összeesni, még akkor is tudunk ütni. Illetve tudunk ütni? Tudunk, csak nehezen. Gyakran félünk, hogy kárt teszünk a másikban, igen, még akkor is, ha a másik az életünket akarja elvenni (állítólag ezért nem védekezik vagy üt vissza a nők túlnyomó többsége). Nem csak kislányként nem tanuljuk meg, hogy a testünket akár fegyverként is használhatjuk, hogy az erőnkkel képesek vagyunk megvédeni magunkat; hanem az izom, a fizikai erő a felnőtt nőknél is egyértelműen nem kívánatos. A tréning alatt ennek ellenkezőjét bőven van alkalmunk megtapasztani, és a verekedéssel kapcsolatos gátlásaink is oldódnak. 

De természetesen nem csak csépeljük egymást vaktában, hanem arról is tanulunk, hogy hol és hogyan érdemes ütni, és védekezni. Hol vannak azok a gyenge pontok, amiket megcélozva még mi is komoly károkat tudunk okozni? Hányszor kell tökön rúgni valakit, hogy hatása is legyen, illetve miért nem hat az egyszeri rúgás? Milyen veszélyforrásokat hordozunk magunkon? Mit szoktak csinálni a támadók a nőkkel (pofozás, fojtogatás, hajtépés), és hogy lehet ezek ellen védekezni? Mi az a távolság, amiből a legnagyobb sallert tudja lekeverni nekünk a támadó és hogyan csökkentsük ezt a távot? Illetve miért csökkentsük, miért ne növeljük? Hogyan tudunk a fojtogatásból kiszabadulni?  

A kanadai Bill kapitány – én a vele töltött két nap után már csak így nevezem – egyébként katonai kiképző volt, majd a rendőrség bevetési egységének a vezetője, úgyhogy bőven van tudása a témáról, olyan természetességgel emlegette a nők elleni erőszak tényeit, amiket a magyar rendőrök fejébe beleverni is képtelenség (például hogy a nemi erőszak nem a szexről, hanem a hatalomról szól), hogy öröm volt hallgatni. Hitetlenkedve kérdezgette azt is, hogy Magyarországon tényleg úgy gondolják-e, hogy a nő a hibás azért, ha megverik vagy megerőszakolják. Ez a profi szakmai hozzáállás azonban nem garantálja, hogy Bill kapitány attitűdjeivel is minden rendben legyen, egy-két homofób vicc például kicsúszott, és ezt csak azért mondom, hogy ne legyenek illúzióitok.  

A tudása azonban, melyet a sok-sok képzés, gyakorlat, éles bevetés során szerzett, nagyon hasznos lehet számunkra. Megosztotta velünk például, hogy akár nemi erőszak, akár másfajta kínzás és gyilkolás a támadó célja, a legelső dolga az lesz, hogy elszigetelje az áldozatot (elhívja egy félreeső helyre, beülteti a kocsijába) és elhiteti vele, hogy ha engedelmeskedik, akkor minden rendben lesz. Bill szerint, ha ekkor megszólalnak a nagyon komoly vészcsengők a fejünkben, és nem engedelmeskedünk, akkor még van esélyünk. Azt is megtudtuk, hogy egy átlagos támadás 3 perc, és habár azt hittem, jó formában vagyok, 3 perc folyamatos küzdelem után csak annyira voltam képes, hogy kiköpjem a tüdőmet majd enerváltan a földre rogyjak. De aztán azt is megtapasztaltam, hogy ha muszáj, akkor tudok még küzdeni. Bill mesélt arról is, hogy mely jellemzően női kellékek veszélyesek stratégiai szempontból (ékszerek, értékekkel teli retikül, hosszú haj). Valamint azt is elmondta - miközben a támadásokkor jelentkező testi változások fiziológiáját tekintettük át – hogy ő is számtalanszor majd betojt a félelemtől, viszont ezt az érzést át lehet fordítani a védekezést hajtó, tüzelő energiába.

A képzés úgy végződött, hogy herevédős szekrényeken gyakorolhattuk mindazt, amit megtanultunk. Kicsit aggódtam, hogy kesztyűs kézzel bánnak majd velünk, de nem: nagyon realisztikusan fojtogattak, inkább mi rúgtuk őket kicsit óvatosan tökön, szerintem aggódtunk, hogy kárt teszünk bennük.

Brummer