Az emlékezésről

Címkék: emlékezet felejtés

2010.01.30. 11:25

Ha valaki nemi erőszak vagy incesztus túlélő, és az erőszak gyerekkorában történt, akkor nagyon valószínű, hogy nem emlékszik pontosan, mi történt vele. Az is lehet, hogy emlékszik az eseménysorra, ilyenkor valószínűleg arra nem emlékszik, hogy milyen érzés volt. Vannak túlélők, akik egyáltalán nem emlékeznek a történtekre és ezért nagyon irigylik azokat, akik igen, mert azoknak legalább csalhatatlan bizonyítékaik vannak. Persze ez fordítva is megtörténhet: a folyamatosan emlékbetörésekkel küzdő túlélők szeretnék, ha egyáltalán nem lennének emlékeik.

A felejtés fontos része az önvédelmi mechanizmusunknak. Egyfajta túlélési taktika, mellyel sikerülhet felnőni az olyan családban is, ahol az embert szexuálisan használják. Eltelhet akár 20 vagy 40 év is, mire az első emlékek megjelennek. Ezek jöhetnek akár villanásszerű képek, akár rémálmok formájában. Ilyenkor a túlélő gyakran összezavarodik, nem érti, honnan jönnek ezek a képek, mit akarnak jelenteni és mikor múlnak el. Az emlékeket bármilyen jelentősebb változás a felszínre hozhatja, pl. szülők halála, válás, gyerekszülés, párkapcsolati elköteleződés, veszteség, felnőttkori áldozattá válás. Bizonyos orvosi eljárások – nőgyógyászati-, urológiai- vagy fogorvosi kezelés –, masszázs, szeretkezés vagy testmozgás közben is felszínre törhetnek emlékek.

Az emlékezés nem egyszeri esemény, hanem folyamat, melynek során újabb és újabb kirakós-darabok kerülnek elő a gyerekkorból. Ez sokszor nagyon rémisztő lehet, a túlélő újra a gyerekkori terrorban érezheti magát, újraélheti azt a rettegést és félelmet, amit az erőszak idején, pánikrohama lehet, halálfélelme vagy öngyilkossági gondolatai. Idővel azonban ez változhat, és habár új emlékekkel találkozni általában nagyon megrázó és megterhelő, egy idő után már nem annyira rettenetes, mint az elején.

Sok túlélő megpróbál tudatosan emlékezni, hogy minél pontosabb képet kapjon arról, mi történt vele gyerekkorában. Fontos, hogy ha arra szánod magad, hogy visszamenj a gyerekkorodba és emlékeket gyűjts, akkor tartsd szem előtt, hogy milyen hatással lehet ez rád és gondoskodj a saját biztonságodról (pl. készíts ki egy telefonszámot, akit fölhívhatsz vagy kérd meg egy barátodat, hogy legyen veled, vagy a közeledben).


Emlékezni

Emlékezni sokszor azért is nehéz, mert a mi kultúránkban főleg a vizuális emlékeket ismerik el emlékként. A filmekben is azt látni, hogy ha valaki emlékezik vagy álmodik, akkor kívülről látja magát, amint megtörténik vele a jelenet. Nyilvánvaló, hogy ilyen emlékeink nem is lehetnek. Sőt, az esetek többségében nemi erőszak esetén egyáltalán nem is lehetnek vizuális emlékeink, mert sokszor nem is láthattunk semmit, mert sötét volt, vagy mert a földre nyomtak minket, vagy mert mögöttünk volt az erőszaktevő. Nem csak a látásunk, hanem a többi érzékünk is tárolhat emlékeket: szagokat, illatokat, kinetikus (mozgásos) emlékeket, hangokat, tapintást. Éppen ezért lehet, hogy egy szag (pl. az alkoholos lehelet) hatására undorodni kezd a túlélő, egy bizonyos pozíció (pl. ha a partnere rá nehezedik szex közben vagy egy bizonyos módon fogja meg) közben összerándul, megdermed, pánikot él át. Gyűlöl arra gondolni, hogy vissza kell mennie a szülővárosába, vagy utálja, ha az apja megpróbálja megölelni. Ezek mind azt jelentik, hogy a teste emlékszik valamire.  Nem tűéles képek vagy kristálytiszta jelenetek ezek, de nagyon is határozott emlékek, melyek számítanak. Ha az összes ilyen emlékdarabkát összeilleszted, máris határozottabb, komplexebb emlékeid lesznek.

Az emlékekhez tartozhatnak olyan családi mendemondák, történetek, melyeknek korábban nem tulajdonítottál jelentőséget. Például ha a nagyapádról az a hír járta, hogy vén kujon volt, vagy ha például 8 éves korodban nőgyógyászhoz vittek hüvelyfertőzéssel.

Informatívak lehetnek a hiányzó részletek is, pl. ha 8 és 13 éves korod között nem emlékszel semmire. Vagy ha például arra emlékszel, hogy ötödikben jókedvű és vidám voltál, hatodikban viszont inkább letört és visszahúzódó.

A múlt rekonstruálásához nem csak a saját emlékeinket, hanem másokéit is használhatjuk, megkérdezhetjük a szomszédot vagy a tanárt, vagy a gyerekkori barátunkat. Ez a kutatómunka gondos előkészítést és tervezést igényel, ne vágjunk bele csak úgy vaktában.


Nem emlékezni

Vannak esetek, amikor a túlélő egyáltalán nem emlékszik. Ezt befolyásolhatja az erőszak súlyossága és hossza, a túlélő kora, a körülmények. Fontos tudni, hogy az emlékek nem elengedhetetlenek ahhoz, hogy feldolgozzuk az erőszakot és rendbe jöjjünk. Akkor is pontosan tudhatod, hogy megtörtént, ha nem emlékszel semmire.

Az emlékezést az is befolyásolja, hogy a túlélő mennyire kész az emlékekre. Van-e megfelelő támogató rendszere, kész-e új információk befogadására, kész-e arra, hogy lemondjon a gyerekkorban nagyon jól bevált felejtésről. Ha a túlélő nem emlékszik, fontos átgondolnia, hogy azért nem emlékszik-e mert fél, és ha igen, akkor mitől fél. A biztonság megteremtése nagyon fontos része a gyógyulásnak, úgyhogy ne dobjuk csak úgy sutba a védekező mechanizmusokat, inkább dolgozzunk velük, próbáljuk megérteni, hogy mi ellen védekezünk.

(A cikket Laure Davis: The Courage to Heal Workbook c. könyve inspirálta)