Szil Péter levelét szeretném továbbítani az önismereti tornával kapcsolatban: 

"Kedves "Lultimaa"

Több napja már, hogy megkaptam a blogon feltett kérdéseidet, de csak most
jutottam hozzá, hogy válaszoljak (nem azért, mert kisebb gondom is nagyobb a
te parádnál...). Megnéztem a blogon, hogy pontosan mit írtál, és hogy azóta
mi fogalmazódott még meg ott. Nem műfajom a blog, illetve a fórumok, ezért
külön írok, és majd vki felteszi.

Először is: érezd magad teljesen szabadnak annak eldöntésében, hogy akarsz-e
jönni az önismereti tornára. Ha e pillanatban nagyobb súllyal esik latba a
félelmed, ne aggódj, lesz alkalmad kipróbálni később is. Ha ellenben a
kíváncsiság (a tornára és a magad képességeire) az erősebb benned, akkor
pláne ne aggódj, nem fog kár érni. Azon túl, amit már "mulanmocso" is
említett (miszerint bármelyik gyakorlatot félbehagyhatod, vagy akár bele sem
kell kezdened), igyekszem itt összefoglalni a tudásomat és a tapasztalatomat
a téged nyugtalanító kérdésekről.

Írod, hogy még nem tudod irányítani a képeket. 

Valójában az, amit úgy nevezünk, hogy "irányítani a képeket", nem a képek,
vagy a testi érzékelés egyéb formáiban spontánul megjelenő emlékbetörések,
hanem az azokra való reagálás irányításának képessége. Az emlékek
tudatosítása, terápiás feldolgozása nem elsősorban azon változtat, hogy pl.
bizonyos testhelyzetekben ne ugorjék be a traumás élmény emléke, hanem azon,
hogy egyre kevésbé a jelenben zajlódó _élményként_, hanem egyre inkább
_emlékként_ ugrik be. Hétköznapibb nyelven: nem az emlékezés tűnik el, hanem
a kiborulás, mihelyt valaki egyszerre tud tudatában lenni annak, hogy egy
bizonyos testhelyzet emlékezteti valamire, ami sajnos megtörtént, de ami nem
történik itt és most. 

Ez azonban nem következik be egyik napról a másikra, és az ehhez vezető úton
fontos, hogy az erőszak túlélőjének legyen annyi alkalma, amennyire csak
szüksége van ahhoz, hogy kompromisszumok nélkül és értő (nemcsak megértő)
tanúk előtt kifejezhesse az emlékek kapcsán feltörő érzéseit és
megfogalmazhassa az ezzel kapcsolatos gondolatait. Ebből következően az
erőszak következményeiből való felépülés útján nem az emlékbetörések
kerülendőek, hanem az olyan kontextusok, helyzetek, amelyek nem felelnek meg
az előző mondatban megfogalmazott feltételnek. 

A megfigyelésed arról, ami az aerobic órán történt veled teljesen  
helytálló, ugyanakkor a fentiek alapján továbbértelmezhető. 

Ha a mi kultúránkban egyelőre uralkodó szemléletnek megfelelően a rossz
emlékek elkerülését, nem pedig azok kifejezését és tudatos feldolgozását
tartjuk kívánatosnak, előnyösebbnek tűnik egy pörgősen végzett gyakorlatsor,
hiszen minél gyorsabb a tempó, annál kevésbé van az embernek ideje arra,
hogy figyelmet szenteljen az érzéseinek és a gondolatainak (különösen, ha
zenét követve kell végezni a gyakorlatokat, vagyis nincs mód a megállásra).
Ugyanebben a szemléletben a meditatív, lassúbb gyakorlatok "veszélyesek",
hiszen a befelé figyeléskor olyasmivel is találkozhat az ember, amire (ha a
felejtés létezne) legszívesebben nem is emlékezne az ember. 

Ugyanakkor az általam fentebb vázolt szemlélet szerint egy pörgősen végzett
gyakorlat közben, különösen a felépülési folyamat kezdetén, sokkal nehezebb
megvalósítani az "emlékszem arra, ami történt és tudom, hogy ez csak egy
emlék" egyensúlyát. Nem véletlen, hogy az önismereti torna alapvetően nem
pörgős gyakorlatokból áll, nem zenére történik, és bár ritmusa jóval
dinamikusabb, mint a klasszikus jógáé, a tempósabban végzett gyakorlatokat
is "jógaszemlélettel", vagyis a lélegzésre (elsősorban a hangszálat is
megrezegtető kilélegzésre, tehát az érzések kifejezésére, "hangoztatására")
és nem az elérendő fizikai teljesítményre koncentrálva végezzük. Ilyen módon
a padlórafekvős, szembecsukós, megnyugvós részek sem kell, hogy feltétlenül
"veszélyesek" legyenek, nemcsak azért mert, mert az instrukciók nem
parancsok, hanem javaslatok, és mindig te szabod meg, hogy mit és mennyit
csinálsz, hanem azért mert elmélyítik, nem pedig provokálják a tudatosan
vállalt és a környezet által is támogatott önismereti folyamatot. Ebben az
utolsó mondatomban a hangsúly "környezet által is támogatott"-on van, amivel
visszakanyarodtam annak fontosságához, hogy a kontextus megfeleljen a trauma
természetét értő, és a trauma okozta érzések/gondolatok kifejezését
megengedő környezet feltételének.

Vagyis a különbség nem a különböző mozdulatok vagy testhelyzetek között van,
hanem a kontextusban. A kontextus lehet "többlépcsős" is. 

Ez alatt azt értem, hogy egész másképp tudja kezelni az emlékbetörést az,
aki tudja, hogy ami egy bizonyos helyzetben felmerül benne, nem kell, hogy
elfojtódjék, hanem maximum belátható időre elhalasztódik annak teljes
kifejezése és feldolgozása. Emlékbetörések bármikor és bárhol, egy
szempillantás alatt, és nemcsak előre kiszámítható testhelyzetekben érhetik
az embert. A felépülési folyamat előrehaladtával azonban már "rutinja" is
lehet az embernek abban, hogy még egy pörgős helyzetben is konstatálja a
felbuggyanó emlék eredetét és értelmét, és az adott helyzetben újra
használja a reakció magában tartásának korábban kialakult készségét. Ám ezt
ezúttal kizárólag annak pozitív hatásáért teszi (így óvja meg magát további
sérülésektől). Mivel elérhető távolságra van az értő környezete, tudja, hogy
ez alkalommal a magában tartás csak átmeneti továbblépés, nem pedig
életforma, mint az elfojtás, ami a saját igazsága és a magáról alkotott képe
rovására történik.

A te esetedben maximálisan biztosítva lenne nemcsak a "lépcsőfokok"
folytonossága, hanem az azok közötti zökkenőmentes átjárás is. Egy
önismereti torna tanfolyam nem csoportterápiás alkalom, de mind eredetében,
mind kimondott szándékában, mind az önismeretet és az önkifejezést támogató
felépítésében közelebb jár ahhoz, mint bármilyen más alkalom testmozgás
elsajátítására. Ráadásul már jársz terápiába, sőt, a terapeutád nemcsak
ismeri és ajánlja, hanem maga is gyakorolja az önismereti tornát, mi több, ő
maga is jelen lesz az általam vezetett tanfolyamon, én pedig a terapeutád
szupervizoraként rálátással vagyok a te terápiás folyamatodra.

Az általam olvasott utolsó bejegyzésedben azt írod, hogy "pár napja volt
megint egy pánikrohamom és sírógörcsöm, úh most épp azt érzem, h egy óriásit
léptem visszafelé és újra fenn találtam magam a hullámvasúton...utálom,h ez
ilyen kiszámíthatatlan". Az önismereti torna valójában annak a
gyakorlatsorozatnak a közkincsé tétele, amely az alapköve az általam
évtizedek óta vezetett csoportokban folyó terápiás, trauma-feldolgozó
munkának. Eddig nem találtam ennél hatékonyabb eszközt, amely a túlélő,
illetve jobban élni akaró embereket hozzásegítené ahhoz, hogy a rossz
emlékekkel, fájó érzésekkel való elkerülhetetlen (és éppen ezért nem
elkerülendő) szembenézést ne kudarcként és visszafele lépésként, hanem
átmenetként éljék meg a következő felemelkedéshez, amelynek motorja már
beépült a saját testükbe és hétköznapjaikba. Vagyis eszköz éppen ahhoz, ami
a te kitűzött célod is: "most inkább a feladataimra koncentrálok. nem
akarom, h ez töltse ki az életem!!" Azt is írod, hogy azt hiszed, túl vagy a
nehezén. Ez is megerősíti azt a benyomásomat, hogy megfelelő támogatással,
ami szintén a rendelkezésedre áll, jól tudnád hasznosítani az önismereti
tornát. A döntés természetesen a tiéd. 

Hosszúra sikerült a válaszom. Köszönöm a türelmed, remélem hasznosnak
találod. Melegen ajánlom figyelmedbe "Pszichológiai újrafelhasználás" c.
írásomat is, amelyet megtalálsz a honlapomon (www.szil.info).

Üdvözlettel

Szil Péter"