A címet Susan Forward-tól kölcsönöztem, aki a Mérgező szülők című könyvében "végső árulásnak" nevezi, ha a szülők nemi erőszakot, incesztust követnek el gyerekeik ellen. A saját gyerek megerőszakolása nem azért bűn, mert a vérrokonok "szexuális kapcsolata" olyasmi, amit nemcsak erkölcstelennek, hanem károsnak is tartunk. Gondoljunk csak a vérfertőzés-szó eredetére, az ehhez kapcsolódó tabura: amikor ez kialakult, nem azért tiltották a rokonok közötti szexualitást, hogy senki se uralkodhasson egy nála gyengébb emberen, hanem hogy az utódok ne örökölhessenek káros tulajdonságokat! Pedig arról van itt szó, hogy egy felnőtt, akinek gondoskodnia kellene egy gyerekről, gondoskodás és szeretet helyett kihasználja őt, hatalmat gyakorol felette, megalázza, bántja. Egy sokszor még védekezésre képtelen, szüleinek kiszolgáltatott embert bántanak tehát saját otthonában, miközben elhitetek vele (és velünk), hogy az otthon biztonsága semmivel sem pótolható. Az elkövető szülő pedig el szeretné hitetni gyerekével, hogy ő így fejezi ki a szeretetét, sokszor ártatlan játéknak nevezve a súlyos erőszakot.
A gyerekkorban elszenvedett abúzus sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, de pontos százalékos arányokat nehéz lenne mondani, hiszen ez az a trauma, amiről az áldozatok többsége még évtizedek elteltével is nehezen, vagy egyáltalán nem beszél. Az biztos, hogy minden társadalmi rétegben előfordul, és elsősorban apák követik el lányaik ellen. Az erőszakkal kapcsolatos emlékek sokszor csak hosszú évek múlva törnek elő, általában valamilyen erre emlékeztető trauma, vagy akár film, könyv hatására. Ez nem meglepő, mivel olyan dologról van szó, amire az áldozat nem szívesen emlékszik, ami miatt bűntudatot érez, szégyelli magát. Valószínűleg meg is tiltották neki, hogy beszéljen róla.
Ez a fajta nemi erőszak nem minden esetben jár behatolással, emiatt vannak, akik szerint ez nem is nevezhető erőszaknak. Pedig a simogatástól kezdve az orális kielégítésre való kényszerítésig bármi megtörténhet. És egy gyereket nem nehéz megfélemlíteni, megzsarolni, így az elkövetőnek könnyű dolga van. Nem nehezítik a helyzetét a családtagok sem, akiknek sokszor nem tűnik fel, hogy az apuka időről időre sokat van kettesben kislányával, a kislány pedig egyre több regresszív, szorongásos tünetet mutat. A kívülállók nem hiszik el, hogy ilyesmi megtörténhet. Pedig bárki válhat áldozattá, és mi csak a túlélő felnőtteken segíthetünk azzal, hogy megértjük és elfogadjuk őket, segítünk kifejezni érzelmeiket, és teret adunk nekik.
