Az erőszak egyik legkárosabb velejárója a csönd lehet. Titokban kell tartani, nem lehet róla beszélni. A legtöbbször maga az erőszaktevő kényszeríti hallgatásra az áldozatát, akár úgy, hogy megfenyegeti valamivel (megöli, intézetbe küldi, bántani fogja a kistestvérét is, stb…) akár úgy, hogy elhiteti vele, hogy úgysem hinne neki senki sem, akár úgy, hogy olyan dolgokkal vesztegeti meg, amikre az áldozatnak szüksége van, vagy amiket szeret (extra figyelem, étel, ruhák, ajándék). A hallgatás mindig az elkövető malmára hajtja a vizet, mert így nem csak hogy zavartalanul folytathatja, amit csinál, hanem az áldozat elszigeteltségét és szégyenérzetét is növeli. A gyógyulás lényeges része, hogy a túlélő megtörje a csendet és beszéljen az erőszakról. De ez nagyon félelmetes lehet. Megtörni a hallgatást, megszegni az erőszaktevő szabályait és beárulni őt, megbízni valakiben annyira, hogy elmondd, leszámolni a tagadással, stb.
Alapvető fontosságú, hogy a félelmek ellenére tudjunk beszélni a történtekről. Természetesen nem kell mindenkinek mindent elmondani, lehetünk óvatosak. De fontos, hogy legalább egy ember legyen, aki tanúja lehet a fájdalmunknak és a gyógyulásunknak. Remélhetőleg később többen is lesznek.

Miért hasznos beszélni?
Számos előnye van annak, ha beszélsz az erőszakról, pl. így megtörheted a régen rádkényszerített szabályokat, fellebbentheted a fátylat az elkövetőről. Kiderülhet, hogy nem vagy más, mint a többiek, megtapasztalhatod egy másik ember szeretetét és támogatását, segítőkre lelhetsz, illetve segítséget kérhetsz. Az embereknek lesz arról információjuk, hogy mi történt veled, így jobban megértik majd a helyzeted és amin keresztülmész. Az erőszakról való beszélés segítségével az érzéseiddel is közelebbi kapcsolatba kerülhetsz, megkönnyebbülhetsz, leküzdheted a szégyent és őszintébb, meghittebb, bizalmasabb kapcsolatokat alakíthatsz ki. Az is lehet, hogy így példaként szolgálsz más túlélőknek vagy olyan gyerekeknek, akiket még mindig bántanak. Előfordulhat, hogy megállíthatod a még mindig folyó erőszakot.

Kivel osszuk meg?
Lehetséges azonban, hogy akinek beszélünk az erőszakról, az nem támogató lesz, hanem esetleg támadó, nem hisz nekünk, bagatellizálja a történteket, így a beszélgetés konfrontációba fordulhat. Azok, akiket gyerekkorunkból ismerünk; a családtagjaink; vagy akik kapcsolatban állnak az erőszaktevővel; valamilyen érdekeltségük fűződik hozzá; védenek valakit vagy valamit, valószínűbb, hogy dühvel, ingerültéggel vagy hitetlenséggel reagálnak majd. Míg azok, akiket felnőtt korunkból ismerünk; akik már többször voltak támogatóak, ha elmondtuk nekik egy problémánkat; akikkel beszéltünk már mélyebb érzésekről; akiknek semmi érdekük nem fűződik az erőszaktevőhőz és semmit nem kockáztatnak, ha hisznek nekünk, azok valószínűbb, hogy támogatóan reagálnak.

Mit kezdjünk a félelemmel?
Sok túlélőnek, ha arra gondol, hogy beszélnie kéne az őt ért erőszakról, a legerősebb érzése a félelem. Az egyik módszer, amivel a félelemhez nyúlhatunk, hogy megkeressük az eredetét, azt, hogy hogyan hallgattattak el gyerekkorunkban vagy hogy milyen szankciók következtek, ha beszéltünk. A cikk elején már említettem, hogy sok túlélőt konkrétan megfenyegettek gyerekkorában, de az sem szükséges, hogy ezek a fenyegetések tényleg elhangozzanak, elég pusztán a tény hogy az erőszaktevő kiszámíthatatlan és erőszakos volt, nagyobb és hatalmasabb nálad, fenyegető atmoszférát teremtett. Az is lehet, hogy állatokat kínzott meg, ezzel azt a hatást keltve, hogy veled is megteszi, ha nem maradsz csöndben. Néhányszor – főleg rituális, tömeges erőszak esetén – a gyerekeket is arra kényszerítik, hogy részt vegyenek az erőszakban, vagy legalább nézzék. Ilyenkor a túlélőnek még nagyobb bűntudata lehet, és még nehezebb lehet beszélni az erőszakról.

Vannak olyan gyerekek, akik beszélnek az erőszakról, de a felnőttek nem megfelelően reagálnak erre, kinevetik, lekicsinylik, hibáztatják, vagy tovább bántják a gyerekeket. Még ha hittek is nekik, akkor is lehet, hogy bagatellizálták a történteket vagy annak hatását. Lehet, hogy megalázó és kimerítő bírósági procedúráknak volt alávetve a túlélő, vagy pl. elváltak a szülők és a kialakult nehéz élethelyzetért őt hibáztatták. Ezek a reakciók az erőszakhoz hasonlóan súlyosan traumatizáló hatásúak lehetnek, és erős üzenetet hordoznak arra vonatkozólag, hogy mi történik, ha a gyerek beszél az erőszakról. Ha gyerekként beszéltél az erőszakról, hasznos lehet azt átgondolni, hogyan reagált erre a környezeted és te milyen következtetéseket vontál le ebből, illetve mi az, ami ebből a mai napig benned van és visszatart.

Mi a hazugság?
Sok túlélő éli túl úgy a gyerekkorát, hogy történeteket talál ki és sokan felnőttkorukban is használják ezt a stratégiát. Ezzel nincsen semmi baj, ez nem hazugság, csak önvédelem. Sok túlélőt vádoltak azzal gyerekkorában, hogy hazudik, ami hozzájárulhat a hazugsággal kapcsolatos gondolatok, félelmek kialakulásához és ez sokszor azt okozza, hogy a túlélőknek bűntudatuk van, ha nem teljesen őszinték vagy ha kitalált történeteket mondanak másoknak. A hazugságok valóban bántóak lehetnek, hiszen a mások feletti kontroll és hatalom fenntartására, manipulációra, a felelősség elhárítására, elszigetelésre használják őket. De nem megosztani valakivel a teljes történetedet nincs ilyen hatással. Csak abban segít, hogy határokat szabj, megvédd magad és lehetővé teszi, hogy az intimitás és a bizalom lassan növekedjen köztetek.
Ha viszont azért nem szeretnéd megosztani másokkal, ami történt, mert szégyelled magad, az kicsit más. Akkor fontos, hogy ezen a szégyenen dolgozz, megértsd, hogy neked semmi szégyellnivalód nincsen.

Végül néhány tanács az elmondáshoz
Nagyobb biztonságban érezheted magad, ha jó előre átgondolod, hogy kinek szeretnéd elmondani, meghatározod előre a legmegfelelőbb helyet és időt. Azt is meghatározhatod és megfogalmazhatod, hogy milyen reakciót vársz, mit szeretnél pl. öleljen át; ne nyúljon hozzád; csak hallgasson meg és ne mondjon semmit; mondjon valami támogatót. Azt is meghatározhatod, hogy kinek beszélhet a személy arról, amit megtudott, de kérheted azt is, hogy senkinek ne adja tovább.

Eleinte valószínűleg nagyon foglalkoztat majd, hogy hogyan fog reagálni, akinek elmondod, ezért fontos, hogy olyan személyeket válassz elsőre, akiknek nagyjából pontosan be tudod lőni a reakcióját. Így lesz néhány pozitív élményed. Sok túlélő átmegy olyan fázison, amikor már nem a másik reakciója a fontos, hanem maga az elmondás. Sokan olyan szakaszba is elérnek, amikor minden útjukba kerülő embernek elmondják, mert erre van szükségük, mert egyszerűen nem tudnak másról beszélni. Ez a késztetés is alább hagy idővel, és eljöhet az, hogy nem akarnak róla beszélni, mert már unják. Szeretnének annak a veszélye nélkül másokkal lenni, és szabadon szórakozni, hogy a nemi erőszak a beszélgetés témájává válhasson. Sokan ekkor újra történeteket találnak ki, amivel ezt elkerülhetik. Ez teljesen oké.

Akármennyire is óvatos vagy, valószínű, hogy lesznek olyan reakciók, amik rosszul érintenek vagy amikre nem számítasz, hiszen nem lehet mindenkinek előre megjósolni a viselkedését. Ha a másikat is erőszak érte, de tagadja ezt, akkor fenyegetve érezheti magát; ha elfelejtette az erőszakot, akkor kifejezéstelenné válhat; egy csomó olyan dolgot vihet bele a beszélgetésbe, amiknek az előítéleteihez és a téves ismereteihez van köze, de nem hozzád. Elképzelhető, hogy változás áll majd be a baráti kapcsolatidban, megharagszol olyanokra, akik érzéketlenül reagáltak és megkedvelsz olyanokat, akik támogatóan.
A további elmondásokat segítheti, ha átgondolod, hogy milyen volt, amikor elmondtad valakinek, mi volt jó, mit csinálnál másképp, mire vagy büszke, és aszeritn alakítani a következő beszélgetéseket.

(A cikket ismét Laura Davies inspirálta)