A nemi erőszak megtörténtét sokszor nehéz igazolni. Főleg akkor, ha a túlélő nem tesz feljelentést, vagy csak hetekkel, hónapokkal később. A gyerekek ellen elkövetett erőszak bizonyítása még ennél is nehezebb, főleg akkor, ha valamelyik szülő az elkövető. Az áldozatoknak viszont sürgős segítségre van szükségük, nem várhatnak addig, amíg mindenki 100%-ig biztos az erőszak megtörténtében. Akkor mi is a szerepe a kételkedésnek, az „objektivitás” követelésének? Miért nem hiszünk egyszerűen az áldozatnak?

A tudományos módszer hasznosságát általánosságban nem vonom kétségbe. Ha nem használnánk, valószínűleg nem lennének adataink, statisztikáink arról sem, milyen gyakori a nemi erőszak, vagy milyen eséllyel fordul elő bizonyos körülmények között (bárhol, bármikor...). Statisztikák nélkül általában nem hisszük el egy jelenségről, hogy létezik. (Persze megint csak felmerül, hogy a statisztikák sem nyújtanak megfelelő támpontot, hiszen a nemi erőszak általában titkolni- és szégyellnivaló dolog, sok eset marad felderítetlenül.)

Helye van az objektivitásnak akkor is, amikor gyakori előfordulások, valószínűségek alapján következtetünk az általánosból az egyedi esetre. Mint tudjuk, a férfiak sok szempontból előnyösebb helyzetben vannak a nőknél. Ismerjük a hatalmi viszonyokat, tudjuk, hogy az „erősebb” képes erőszakot elkövetni a „gyengébben”, és hogy az erőszak mindennapos. Ez annyit jelent, hogy miközben megpróbálunk nem előítéletek mentén gondolkodni, közben figyelembe kell vennünk az erőviszonyokat is.

Azt gondolom, hogy ezeket a tényezőket leszámítva a nemi erőszakkal, a túlélőkkel való foglalkozás során nincs helye a tudományos, „objektív” és „pártatlan” gondolkodásnak. Ez a  legnyilvánvalóbban akkor mutatkozik meg, amikor valaki elmeséli nekem, hogy megerőszakolták. Elmondja a történetét, esetleg csak néhány részletet. Ilyenkor nem vonom kétségbe, hogy az erőszak megtörtént, hanem mindenféle bizonyítás és igazolás nélkül hiszek neki. Tudom, hogy ez sokak szerint nem objektív gondolkodás, hiszen sok más esetben, ha hallunk valamit, akkor először elkezdjük vizsgálni, mi van mögötte. Viszont ha a nemi erőszak esetében is ezt a sémát használjuk, és késlekedünk a segítségnyújtással, nagy az esélye, hogy az áldozat még nagyobb traumát szenved el. Ha azt feltételezem, hogy a hozzám forduló nem mond igazat, azzal letaszítom őt a mélybe, és akár öngyilkosságot is előidézhetek. (Hozzá kell tenni ehhez, hogy a hamis vád aránya csak néhány százalék, és nem is valószínű, hogy bárki szívesen vállalja a bírósági, rendőrségi és egyéb procedúrát, megaláztatást azért, hogy megrágalmazzon valakit.) Nem várhatunk a „cáfolhatatlan” bizonyítékokra, főleg annak a tudatában, hogy sok esetben nincs is lehetőség a bizonyításra.

A „pártatlanságot” sem célszerű elvárni ebben a helyzetben, és az ún. szólásszabadságnak sincs sok értelme. Léteznek olyan vélemények, amelyek amúgy is túlsúlyt képviselnek a közbeszédben, a médiában. És vannak olyan emberek, csoportok, akiknek több tér jut a társadalomban, mint más embereknek és csoportoknak, a szó bármilyen értelmében. A nők, illetve ebben az esetben a megerőszakolt nők nem tartoznak ezekbe a csoportokba. Az ő hangjuk nem jut el sok emberhez, az ő véleményük, sérelmeik csak másodlagosak. (Érdemes a témában elolvasni, mit jelent a hallgatás spirálja.)

Mindebből az következik, hogy az áldozatot támogatom, neki hiszek akkor is, ha nem állnak a rendelkezésemre megkérdőjelezhetetlen és minden kétséget kizáró bizonyítékok, hiszen tudom, hogy ő az, akit a legtöbben meg sem hallgatnak. Figyelembe veszem a nemi erőszak, és a hozzá kapcsolódó hiedelmek, attitűdök sajátos természetét. És azt gondolom, hogy nemcsak azok a bűnösök, akik elkövetik a nemi erőszakot, hanem azok is, akik ehhez hitetlenkedéssel, megkérdőjelezéssel, az objektivitás követelésével asszisztálnak.