Robert Jensen írásának magyar fordítása

Nem különösebben meglepő, hogy azoktól az emberektől, akik szörnyű tetteket hajtanak végre, távol szeretnénk tartani magunkat, hogy fenn tudjuk tartani azt a hitet, miszerint az a sok ocsmány dolog, amit néhány ember elkövet, olyasminek az eredménye, mintha a gonosz bennük lakozna.  

Mégis a legtöbbünk azzal a gyötrő érzéssel küzd, hogy mindegy, milyen betegesek is lehetnek ezek a brutális elkövetők, hozzánk tartoznak - világunk részei és a mi kultúránkból fejlődtek ki.

Ezek egyike Marc Evonitz, egy szakember szavaival élve egy „szexuális szadista pszichopata”, aki Virginiában és annak környékén lányokat rabolt el, erőszakolt és ölt meg. Mik a szexuális szadista pszichopaták jellemzői? Egy FBI-nyomozó szerint, aki sorozatgyilkosokat tanulmányozott, „egy pszichopata nincs abban az állapotban, hogy megbánást érezzen a bűncselekményei miatt. Hajlamos rá, hogy a tetteit igazságosnak tartsa, és úgy tegyen, mintha mintha azok szerinte rendben lennének. Megfosztja áldozatait emberi mivoltuktól, tárgyakként, és nem emberi lényekként kezeli őket.”

Egy ilyen ember kétségtelenül kegyetlen és embertelen. De a leírás egyes részei nemcsak a szexuálisan szadista pszichopatákra illenek; kis változtatásal egy csomó mindent leírnak abból, amit kultúránkban „normális” szexnek tartunk.

Nézzük csak meg a tömegek igényeit kielégítő pornográfiát-csupán az Amerikai Egyesült Államokban évente körülbelül 10 milliárd dolláros forgalommal-amelyet elsősorban a férfiak használnak. A nőket itt rendszerint szexuális tárgyként kezelik, akiknek az egyetlen célja az, hogy férfiakat elégítsenek ki.  Saját közérzetük, jóllétük mindaddig irreleváns, ameddig a férfiak ki nem elégülnek.

Figyeljük meg a világot behálózó prostitúcióipart, amely 52 milliárd dolláros éves forgalommal bír: annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban (Nevada kivételével) illegális, alapul szolgál a férfiaknak ahhoz, hogy szexuális kielégüléshez jussanak anélkül, hogy ennek nőkre és gyermekekre gyakorolt testi, illetve érzelmi következményein kellene gondolkodniuk.  

Vagy figyeljünk csak egyszerűen arra, mit mondanak olyan gyakran a heteroszexuális nők férfi szexpartnereikről: „Őt, úgy tűnik, csak a saját szórakozása érdekli; érzelmileg nem foglalkozik velem mint emberrel, tárgyként kezel engem.”

Az ezekkel a pontokkal való foglalkozás nem jelenti azt, hogy minden férfi brutális állat vagy szexuálisan szadista pszichopata lenne. Az ilyen megfigyeléseknek figyelmeztetniük kellene bennünket arra, hogy a szexuális erőszaktevők nem az egyébként egészséges szexuális kultúra ritka „elhajlásai”.

Az Egyesült Államokban élő férfiakat általában különböző módokon arra szoktatják, hogy a szexet egyfajta, a nők használatával elérhető szórakozásnak tartsák. A szex egy olyan terület, ahol a férfiakat arra nevelik, hogy magukat szexuálisan domináns félként, a nőket pedig természetes módon passzívnak lássák. A nő tárggyá, a női szexualitás pedig áruvá alakul, amelyet venni és eladni lehet. A szex szexivé válik, mert a férfiak dominánsak, a nők pedig alárendelődnek.

Még egyszer elmondanám, nem állítom, hogy minden férfi ezt gondolja, vagy hogy eszerint viselkedik, de ezek a képzetek kultúránkban nagyon széles körűen elterjedtek, a fiúk felé a felnőtt férfiak közvetítik őket közvetlen utasításokkal és neveléssel, a fiúk körében létrejövő csoportnyomáson és a tömegkommunikáción keresztül. Ezek voltak azok a „leckék”, amiket saját felnőtté válásom során a ’60-as, ’70-es években megtanultam, és amik ma általánosabbak és intenzívebbek, mint valaha.

Ennek az állapotnak az előre látható eredménye egy olyan kultúra, amiben a szexualizált erőszak, szexuális erőszak és a szex általi erőszakgyakorlás annyira általános, hogy normálisnak kellene tartani. Nem normális olyan értelemben, hogy nem egészséges vagy kívánatos, de abban az értelemben igen, hogy a kultúránk szexuális normáinak kifejezése, és nem ezeknek a normáknak a megsértése. A nemi erőszak illegális, de az a szexuális etika, amely az erőszak alapjául szolgál, kultúránk állapotával szorosan összefonódik.

Az itt felsorolt megfigyelések egyike sem bocsátja meg vagy igazolja a szexuális erőszakot. Annak ellenére, hogy vannak emberek, akik bebizonyították, a férfiak természetüknél fogva szexuálisan agresszívak, a feministák ragaszkodnak hozzá, hogy ez a viselkedésmód tanult. Ezért nemcsak azoknak a betegségével kell foglalkoznunk, akik a legalitásból kiindulva bántalmaznak, erőszakot követnek el és ölnek, hanem az egész kultúránkkal.

Azok, akik ezt az elemzést arcátlannak tartják, nézzék meg egy, az USA egyetemi kampuszain történt, szexuális támadásokról írt tanulmánynak eredményeit. A kutatók azt találták, hogy azoknak a férfiaknak, akik megerőszakoltak egy nőt, a 47%-a mondta, hogy újra megtenné, és 88%-uk beszélt úgy a támadásról, hogy az bár a törvényi definíciók szerint nemi erőszak volt, ők azon a véleményen vannak, hogy senkit sem erőszakoltak meg. Ez egy olyan kultúrát feltélez, amelyben sok férfi a kikényszerített szexet nem tekinti nemi erőszaknak, és ahol sok férfinak nincsenek erkölcsi aggályai azzal kapcsolatosan, hogy a szexualitással kapcsolatos kérdésekben ilyen magatartást tanúsítson.

A nyelv, amit a férfiak használnak a szex leírására, különösen akkor, ha nők nincsenek jelen, nagyon tanulságos. Az öltözőkben alig hallunk férfiakat érzelmi és intim tapasztalataik minőségéről beszélni. Ehelyett ilyen kérdésekkel dobálóznak: „Felszedtél valakit tegnap éjjel?” „Megkaptad?” „Megd…tad?” A szexről folytatott beszélgetésekben a férfiak gyakran használják a hatalom nyelvét-a kontrollról, az uralomról beszélnek, és arról, hogy megkapják, amit akarnak.  

Még emlékszem arra, amikor tinédzser voltam, a fiúk gyakran csináltak viccet abból, hogy hatékony  szexuális stratégia lenne egy félreeső vidéken randizni és azt mondani: „OK, dugás vagy harc (Fuck or fight)”. Nem lepne meg különösebben, ha a fiúk még mindig ezzel a „viccel” szórakoztatnák egymást.

Tehát a szexuális erőszak elkövetői szörnyek, de nem egy másik bolygó szörnyei. Amit az eseteikből tanulunk, annak függvénye, hogy mennyire vagyunk hajlandóak nemcsak az olyan férfiak, mint Evonitz arcába nézni, hanem a tükörbe is. Azáltal, hogy nemcsak azokat a dolgokat vizsgáljuk meg alaposan, amikben az ilyen emberektől különbözünk, hanem azokat is, amikben bizonyos mértékben hasonlítunk rájuk.

Egy ilyen önreflexiónak egyénileg és kollektíven nézve sem szabad ahhoz a következtetéshez vezetnie, hogy a férfiak szexuális állatok, és hogy semmin sem lehet változtatni. Ehelyett az lenne a cél, hogy átgondoljunk, hogyan tudunk az ellen a rendzer ellen tiltakozni, amiben élünk, és hogyan tudjuk megváltoztatni. Ez a feminista kritika nemcsak a nők számára meghatározó, hanem azok a férfiak emberi mivolta számára is, akik gyakran sérülnek a patriarchátusban.

A megoldás nem a konzervatívok által vágyott, a szexuális morál egy illuzórikus „aranykorához” (egy olyan rendszerhez, ami ugyanígy a nők elnomyására épült) való visszatérésben rejlik. A feladat az lesz, hogy a feminizmus felismeréseit olyan új szexuális etikává alakítsuk át, amely nem tradicionális, korlátozó szexuális normákat ír elő, hanem abban segít, hogy egy olyan világot alakítsunk ki, ami egyenlőségen, és nem dominancián alapul, és ahol a férfiak szórakozásához nem szükséges a nők elnyomása. 

Forrás: http://zmag.de/artikel/Sind-Vergewaltigungen-Normal

Fordította: parlagfűző