Hogyan szabaduljunk meg fájdalmas örökségünktől és nyerjük vissza életünket?
Ismerteti: Varga Bernadett
"Tökéletesnek hittem őket, és amikor bántottak, azt hittem, én vagyok a rossz."
Kik azok a mérgező szülők? Mit tesznek gyermekeikkel? Miért kell visszatenni szüleinkre a felelősséget gyermekkori élményeinkért? Miért a düh a gyógyulás felé vezető út kezdete? Miként látszik szüleink öröksége válásunkban, maximalizmusunkban, nem kielégítő párkapcsolatunkban, intimitás iránti vágyunkban és ettől való rettegésünkben, vagy épp érdekeink érvényesítésének nehézségében? Milyen módszerekkel tudjuk kézbe venni életünket úgy, hogy ne a szüleink elvárásainak feleljünk meg? Ki az az aranygyerek és miért nincs valódi gyerekkora?
A fenti és ezeken kívül még sok hasonló kérdésre keresi a választ ez a 2000-ben a Háttér Kiadó gondozásában megjelent, a kognitív viselkedésterápia, a tranzakcióanalízis és a drámajáték gyógyító eszközeit felhasználó, komplett terápiás segítséget nyújtó önsegítő könyv. A szerző úgy fogalmaz, a mérgező szülők ahelyett, hogy segítenék az egészséges fejlődést, tudattalanul aláássák azt, gyakran abban a hitben, hogy gyermekeik érdekében cselekszenek. Akármennyire hiszik, hogy igazuk van, a gyermeket összezavarják. Felnőtt gyermekeik alkalmatlannak, értéktelennek érzik magukat, függővé válnak, önértékelésük sérül, identitástudatuk elmosódott, s mert gyermekkorukban feltételezik, hogy szülei jók, és amit tesznek vele, az helyes, önmagukat kezdik rossznak érezni, hiszen számukra elfogadhatatlan, hogy védelmezőjükben nem bízhatnak meg. Így hát csökkent önértékeléssel vágnak neki az életnek, s bár felnőttek, fizikailag nincs mellettük apa vagy anya, mégis hatásukat addig érzik, míg fel nem szabadítják magukat a tökéletesnek hitt, valójában közvetlenül vagy közvetetten ártó szülői irányítású családi mítosz alól. A hasábokon hangsúlyként jelenik meg a zsidó-keresztény "tiszteld apádat és anyádat" hagyományának hiányzó része: "tiszteld gyermekedet". A könyv fele Forward klinikai tapasztalataiból merítve tényszerűen és pontos pszichológiai elemzéssel ismerteti az egyes, a gyerek felnőttkorában is hatalmat gyakorló mérgező szülőtípusokat (az istenszerű szülőket, az alkalmatlan szülőket, az irányító szülőket, az alkoholistákat, a szavakkal verőket, a testi- és a szexuális erőszaktevőket), melyeket aprólékosan végigvezetve, kliensei életútját és gyógyulását ismerhetjük meg. Bepillanthatunk családok tipikus játszmáiba (s nem egyszer sajátjainkra ismerhetünk), mint a gyermekkori és felnőttkorra is megmaradó szégyen, bűntudat, depresszió, tagadás leképeződéseibe. A könyv nagymérvű hitelességének erejét a háromszáz oldalon végigvonuló csoportterápiás élettörténetek adják. Susan kiemeli, halállal nem ér véget a szülők istenítése, sőt, sokkal inkább fokozódik, ezért külön terápiás utat mutat a már nem élő szülők mérgező örökségéről való leváláshoz. A mérgező szülőket az elhagyatottságtól való félelem mozgatja, egyre növekvő gyermeküket manipulációs eszközökkel továbbra is függőségben kívánják tartani. A negatív vélemények internalizálása képezi a sérült önértékelés alapját, melyek önbeteljesítő negatív várakozásokat is kialakítanak. A könyv második része a gyógyítás eszközeit alkalmazva a belsőt ismét külsővé teszi. A műnek vannak bizonyos részei (pl. az Egyszemélyes holokauszt című kegyetlen fizikai bántalmazásról vagy A mintacsalád, a Te vagy a mindenem, illetve A lefojtott vulkán című, gyakori eseteket feldolgozó abúzus-történetek), melyeket csak erős idegrendszerű olvasóknak ajánlok.
Felnőttként olyan partnert keresünk magunknak, akivel újraélhetjük a családi forgatókönyvet. Az áldozatok között sokan tartanak fenn szimbiotikus kapcsolatot szüleikkel, hiszen a továbbiakban is tőlük várják szenvedéseik enyhítését. A családi titok hordozója a sérült gyermek, aki a családi mítosz fennmaradása érdekében iszonyú fájdalommal él együtt. A szülőknek nem érdeke a mítosz lerombolása, mindig kitartanak elhárító mechanizmusaik mellett. Forward így összegzi könyve első részét:"Ha mérgező szülei voltak, valószínűleg olyan önkárosító döntései voltak, mint például: "Nem bízhatok meg senkiben", "Nem érdemlek szeretetet", "Soha nem viszem semmire"
Kimondott és kimondatlan hiedelmekkel érkezünk a családból, melyek idővel kimondott és kimondatlan, életünket fogva tartó, felismerésre, megértésre és változtatásra szoruló szabályokká alakulnak. Léteznek összemosódott családok, ahol az elfogadás és biztonság ára időnként az egyéniség feladásával jár. A mérgező családok káosza fenntartja az egyensúlyt, ahol minden családtag játszik egy bizonyos szerepet. Ha az általuk játszott egyensúly felborul, a szülők fokozzák a káoszt. A mérgező szülők kisebb változtatásokra is úgy reagálhatnak, mintha életük forogna kockán, s a leggyakrabban használt mechanizmusok e családokban a tagadás, a szabotázs, a projekció, a háromszögalkotás és a titkolózás.
A könyv második része életünk visszanyeréséről szól, arról, amiben nem csupán megértjük, hanem másképp is csináljuk a dolgokat. Megfelelő terápiával a legtöbben képesek visszanyerni hatalmukat és méltóságukat. Susan a terápia kezdeti szakaszától a lezárásig nagyon izgalmas és katartikus technikákat mutat be. Alapszabály, hogy nem kell megbocsátani a szülőknek. A megbocsátás a vétkes feloldozása a felelősségre vonás alól, mely a tagadás egy formája. A szerző három listát közöl, melyben kimutatható, milyen fokú szimbiózis köt valakit szüleihez. Az első a hiedelmeket, a második az érzéseket, a harmadik a viselkedéseket veszi sorra. Hiedelmeink szüleink helyett saját vállunkra helyezik a felelősséget, pl. a következőket olvashatjuk ezen a listán: "Bármit tettek is, ők a szüleim, tisztelnem kell őket. Semmi olyat nem szabad tennem és mondanom, ami érzelmileg megsértheti őket. A szüleim érzései fontosabbak, mint az enyéim."
Az érzések listájáról: "Bűntudatom van, ha olyasmit teszek, ami felzaklatja őket. Bűntudatom van, ha nemet mondok nekik. Bűntudatom van, ha megharagszom rájuk. Mérges vagyok, amikor megmondják, hogy mit csináljak és mit ne csináljak. Félek, amikor haragszanak rám. Szomorú vagyok, ha tudom, hogy cserbenhagytam a szüleimet."
Érdekes és rendkívül hatásos módszer: ha az érzések kijelentései után a mert szót írjuk, és a mondatot a hiedelmek egyikével folytatjuk, megértjük a kettő közti összefüggésből agresszív vagy meghátráló viselkedésünket. Az érzelmi függetlenség azt jelenti, úgy vagyunk a család részei, hogy közben megőrizzük önálló egyéniségünket. Susan az impulzív reakciók helyett az átgondolt válaszadásra helyezi a hangsúlyt, például: "Meglep, hogy így látod. Sajnálom, hogy felzaklat. Természetesen jogod van a véleményedhez."
Ha intellektuálisan meg is értjük szüleink felelősségét, a bennünk élő kisgyerek még mindig tiltakozhat ez ellen. A felelősség átvállalása az erőszakot elszenvedő gyerekek túlélési eszköze.
A szerző a dühöt megélő, a felelősséget áthelyező és a gyásznak időt adó szerepjátékos megoldásokat mutat be. Az igazi függetlenedés útja a szülőkkel való teljes konfrontáció, melynek célja, hogy bátran eléjük tudjunk állni és legyőzzük egyszer s mindenkorra az ettől való félelmet, elmondjuk nekik az igazságot, és hogy milyen kapcsolatot szeretnénk tartani velük a jövőben. A konfrontáció a terápiás munka befejező része, nem mindegy, mikor tesszük meg. A szerző bőven kifejti, miért, mikor és hogyan konfrontálódhatunk szüleinkkel. A levélírás vagy személyes konfrontációs technika során a következő pontokat kell követni: 1. ezt csináltátok velem 2. ezek voltak az érzéseim, mikor ez történt 3. ilyen hatással volt az életemre 4. most ezt várom tőletek
A levél többször megírható, folyamatosan finomodhat.
Pontos leírást kapunk a szemtől szembeni konfrontáció lehetséges kimeneteleiről és ezek kezeléséről, valamint az erre szükségszerűen bekövetkező személyek közötti (testvérek, család egyéb tagjainak) változásokról is. A konfrontáció mindenképpen sikeres, hiszen meg mertük tenni, és óriási súlyt tettünk le a vállunkról. Olvashatunk a beteg, öreg szülők és a halott szülőkkel való konfrontáció lehetőségeiről is. A könyv külön részt szentel az incesztus-sérülések terápiás begyógyításának. Megtudhatjuk, miért ismétlik el a csoporttagok sérelmeiket minden új tag érkezésekor, az elszigetelődést megszűntetni kívánó csoportterápia gyógyító fázisairól vagy az incesztus-áldozatok szerepjátékairól is kielégítő bemutatást találunk. Levélírásuk a következő sémát követi: 1. levél az agresszornak 2. levél a másik szülőnek (a csendestársnak) 3. levél az önben sérült gyermeknek felnőtt énjéről 4. "tündérmese" az életről 5. levél partnerének vagy szerelmének (ha van) 6. levél a gyerekeinek (külön-külön)
Átírhatjuk a bántalmazó szituációt, ha csukott szemmel elképzelve a történet minden apró mozzanatát, gondolatban képesek vagyunk a hatalmat visszaszerezni a megalázó helyzetben. A könyv segítségével megismerhetjük és felkészülhetünk a konfrontáció lehetőségeire és kimeneteleire a csendestárs, a tettes vagy halott szülő esetén is.
A konfrontáció a terápia befejezésének és sorskönyvünk végleges átírásának, azaz életünk újradefiniálásának a része, s egyben a legbátrabb tett, amit véghezvihetünk.
Úgy gondolom, ez a könyv sokkal értékesebb és mélyebb annál, semmint néhány sorban be lehetne mutatni. A benne fellelhető és a szöveg egészén végigvonuló valódi terápiás esetek többet mondanak több oldalnyi bemutatásnál. Őszinte szívvel ajánlom mindenkinek, csak bízzon magában.
http://www.szendi.net/mergezo-szulok.htm
