A cikkben a híres amerikai pszichológus, a gyermekkori szexuális bántalmazás felnőtt túlélőit segítő specialista, Anne Carpenter elemzi a pincében fogvatartott osztrák Elisabeth Fritzl problémának eredetét. (Az eredeti, anol nyelvű cikket Selkt-Sa tette fel a blogra, a fordítást köszönjük manókomment-nek). 

A 42 esztendős Elisabeth Fritzl története, akit apja 24 éven keresztül egy pincében zárva tartott és megerőszakolt, annyira sokkoló, hogy a nyilvánosság számára nagyrészt elképzelhetetlen.

Míg az eset nyilvánvalóan szélsőséges példája a szadisztikus érzelmi és szexuális bántalmazásnak, a gyermekbántalmazás áldozatainak ápolása sajnos mindennapos a lélekgyógyászatban. Pedig a tudósok és orvosok jóvoltából az elmúlt 30 évben már jobban megértettük a bántalmazás túlélőinek bonyolult pszichológiáját.

Nyilvánvaló, hogy ennek a nőnek széleskörű segítségre és támogatásra lesz szüksége, hogy feldolgozza az őt ért borzalmas megpróbáltatást. Ám akik részt vesznek kezelésében, azoknak főleg annak tudatában kell különös gonddal és érzékenységgel eljárniuk, hogy Elisabeth már hozzászokott ahhoz, hogy érzelmi és fizikai szükségleteit a bántalmazója semmibe veszi. Így az is előfordulhat, hogy ezeket teljesen képtelen lesz kifejezni, vagy akár csak felismerni.

Átél majd egy egész sor egymásnak ellentmondó és zavart keltő érzelmet: sokkot, zavartságot, dühöt, bűntudatot, szomorúságot, de ezek mellett boldogságban és megkönnyebbülésben is része lesz. Valószínű, hogy a gyógyulás kezdeti szakaszaiban gyorsan fognak ingadozni az érzelmei, ezért mindenekelőtt ebben az időszakban lesz szüksége az őt ápolók gyengéd támogatására.

Elisabeth-et óvatosan kell bíztatni arra, hogy kifejezze szükségleteit és saját döntéseket is hozzon. Mivel szűkös börtöncellában, a normális társadalmi érintkezésektől elzárva élt, számos alapvető, a túléléshez szükséges készsége elveszett: az emberekkel való találkozás, a vásárlás, a telefonálás, de akár az utcán való átkelés is mind különös és csüggesztő feladatok lesznek számára.

A végletes trauma után gyakran nem javasolt az intenzív pszichológiai terápia, főleg a fokozott rendőri és sajtóérdeklődés idején. A sérelmet közvetlenül követő kezelésre irányuló kutatások szerint a túlzottan gyors és mély érzelemfeltárás kárt okozhat.

Minden fajta bántalmazási élmény felfedése magával vonhatja, hogy az áldozat újból átéli érzelmileg a bántalmazást. Gyakran számolnak be traumatikus emlékbetörésekről („flashback”), amikor is azt érzik, visszakerülnek a múltba, és újból átélik a bántalmazást. Átélhetnek felkavaró hangokat, szagokat vagy egyéb érzeteket; mintha elveszítenék a józan gondolkodás képességét. Az ilyen típusú élmények normálisnak tekinthetők, mivel az elme így képes racionalizálni és feldolgozni az eseményt; emellett persze rendkívül felkavaróak.

A megtörtént eseményről különösen akkor nehéz beszámolni, mikor valaki nem szokott hozzá, hogy tisztelettel bánjanak vele. A nő lehet, hogy büntetésre számít, vagy arra, hogy őt fogják okolni. Elisabeth talán ismételt bántalmazásra is számít gondozóitól, hiszen életében nagyrészt ehhez szokott hozzá.

A terapeutáktól várja majd, hogy megmondják, mit tegyen, hova menjen, mit egyen, kivel álljon szóba. Más szóval minden kezdeményezőkészség kiveszett belőle. Ez az oka annak, hogy nagy mértékben meghatározó a kezdeti gondos támogatás fázisa, ami segít érzései tisztázásában és megértésében. Ebben a szakaszban minden érintettnek azt kellene kinyilvánítania irányába, hogy hisznek neki és hogy nem ő a hibás.

A szexuális bántalmazás túlélői általában végletes bűntudatot fejeznek ki: azért, amiért nem állították le a bántalmazást; amiért olyan sokáig „hagyták” folytatódni; vagy amiért később letartóztatták a bántalmazót. A közvélemény általában azt kérdezi, „Miért nem vetettek véget ennek?” Nagyon fontos, hogy ilyen kérdést senki se szegezzen otrombán Elisabethnek.

A bántalmazás túlélőivel és a szexuális bűnözőkkel folytatott munka által érthették meg a köztük levő összetett viszonyokat a klinikumban dolgozók . A „Stockholm szindrómát” a ’70-es évek végén ismerték fel, aminek alapja, hogy az áldozat élete függ a bántalmazótól, így ennek hatására hatására különös, szinte infantilis kötődés jöhet létre.

Az áldozatok az elkövetőt hevesen védhetik, a felelősséget nagy részét pedig magukra háríthatják. Ez különösképp akkor igaz, amikor a bántalmazó azt közli velük, hogy ők a hibásak. Az efféle kötődés tehát kimondottan normálisnak nevezhető, Elisabeth-nek pedig segítségre lesz szüksége az ilyen érzelmek kifejezésében. Ez nem lehetséges akkor, ha azt éreztetik vele, hogy „bolond” vagy bűnrészes a történtekben. Ilyen borzalmas bántalmazást senki sem választana.

Végül azzal is szembe fog nézni, hogy el kell látnia az anya szerepét hat gyermekének. Gyerekei felé ambivalens érzései lehetnek. Volt köztük, akit szülei gondoztak;  lehetnek bántalmazottak is; voltak, akik a pincébe börtönzés szadisztikus döntésének estek áldozatul; és mindnyájan naponta emlékeztetik nem kívánt incesztuózus kapcsolatára. A gyermekek persze szintén széleskörű támogatást igényelnek majd.

Elisabeth visszatérése az osztrák társadalomba hosszú és traumatikus folyamat lesz. A trauma felérhet akár fogságának első hónapjaival is. Mindenekelőtt a világ szemeitől kell védelmet adni neki, amíg szakemberi segítséggel megbékél a gyakran rendkívül bonyolult és ellentmondásos érzelmeivel.  Nagyon magányosnak érezheti magát, és ebben a sajátos világban hatalmas szüksége van gondozói és terapeutái tanítására. Bár esete rendkívüli és végletes, a gyermekbántalmazás sajnos mégsem egyedi, ezért elmondható, hogy érzelmei nagyrészt megegyeznek más, bántalmazást túlélők által kifejezett érzelmekkel.