A nemi erőszak áldozata sok szempontból egy háború túlélőjéhez hasonlítható. Az átélt trauma hatalmas, a gyógyulás pedig hosszú, nagyon összetett folyamat, hiszen az erőszak elkövetője meggyalázta a testét, megölte a lelkét.

A legnyilvánvalóbb, legtöbb túlélőre jellemző tünetcsoport az úgynevezett poszttraumás stressz-betegség (PTSD), amely jól megfigyelhető viselkedésbeli, érzelmi, gondolkodási változásokat okoz. A PTSD-t először háborúkat, tömegkatasztrófákat túlélő embereken figyelték meg, de később kiderült, hogy a nemi erőszak áldozataira ugyanígy jellemző. Sajnos ezzel sok szakember (pszichológus, pszichiáter, bíró, orvos, stb.) nincs tisztában, ezért magas a félrediagnosztiálások aránya. A cimkézés veszélyes lehet, hiszen ennek hatására a valódi problémára nem jut megfelelő figyelem: ahelyett, hogy a nemi erőszakkal, mint a tünetek kiváltó okával foglalkoznának, egyszerűen besorolják kliensüket pl. a „skizofrén” kategóriába.

A PTSD legfontosabb jellemzője a hiperarousal, a fokozott emlékbetörés, a beszűkült tudatállapot, az érzelmi disszociáció és a rettegés. Ezeket általában szorongás, depresszió, alvászavar, rémálmok, evészavar, memóriazavar kísérik. A hiperarousal egy felfokozott érzelmi állapotot, nyugtalanságot, jelent (ilyesmit tapasztalhatunk magunkon, ha valamilyen stressz ér). A túlélő minden zajtól, hirtelen mozdulattól megrezzen; állandóan figyel, nem tud megnyugodni. Mindez érthető reakció, ha belegondolunk, hogy nemrég extrém veszélyhelyzetet élt át, és nem tudhatja, mikor történik meg újra (az áldozat sokszor a nemi erőszak után sincs biztonságban, az elkövető zaklatja, esetleg meg is ismétli tettét). A fokozott emlékbetörés azt jelenti, hogy az áldozat olyan képeket lát felvillanni, olyan hangokat hall, esetleg szagokat érez, amelyek a traumatikus eseménnyel kapcsolatosak, esetleg valami miatt arra emlékeztetik. Ezek az emlékbetörések gyakoriak lehetnek, és bármilyen apró, az erőszakhoz kapcsolódó inger kiválthatja őket. A beszűkült tudatállapot azt jelenti, hogy nehézkessé válik azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek korábban örömet okoztak; az áldozatot elsősorban az átélt trauma foglalkoztatja. Az érzelemkifejezés, érzelmek átélése is megváltozik egy időre. A tramát elszenvedő nő először jól láthatóan sokkhatás alatt van, az arcán nem tükröződnek érzelmek. Persze mindez nem jellemző feltétlenül az összes túlélőre, csak általánosságban igaz.

Idő és megfelelő bizalmi kapcsolat, biztonságérzet kell ahhoz, hogy az áldozat beszélni tudjon a traumáról, illetve elmesélje a történetet. Lehet, hogy először csak részleteket mond el, lehet, hogy az egész töredezett, nem tűnik „logikusnak”, de ez teljesen természetes, előbb-utóbb összeáll a kép, nem szabad siettetni. És persze a részletek azért fontosak, hogy fel lehessen őket dolgozni, át lehessen konstruálni.

A nemi erőszak túlélői egy (valószínűleg nagy) részének-nem meglepő módon-sokáig traumatikus élményt jelent a szexuális élet, még akkor is, ha a tüneteik nagy részben mérséklődtek. Sok esetben a szex egy ideig olyan hatással lehet a nőre, mintha újra átélné az erőszakot.

Előfordulhat (főleg a gyermekkorban, szülőtől elszenvedett nemi erőszak esetében), hogy a túlélő elfojtja a traumához kapcsolódó emlékeit, és csak évekkel, évtizedekkel később kerülnek elő. Az elfojtásnak persze következményei vannak, akkor is, ha az áldozat nincs tudatában: megmagyarázhatatlan félelem, érzelmek, gondolatok, álmok. Ez „természetes” védekezési mód, hiszen a gyerek semmit sem tehet bántalmazója ellen, teljesen kiszolgáltatott.

Mindezek a tünetek hónapokig, esetleg évekig is fentmaradnak, de idővel mérséklődnek, és átalakulnak. Nagyon fontos, hogy az áldozat tisztában legyen azzal: tünetei a PTSD-t jelzik, és nem azt, hogy skizofrén, borderline vagy egyszerűen „őrült”. Ugyanígy szerencsés, ha környezete sem bélyegzi meg, hanem tájékozódik és segít. A pszichológus által végzett terápia sokat segíthet, főleg az első néhány hónapban, aztán (amikor az áldozat már képes mások előtt is beszélni a történetéről) ajánlatos a csoporton belüli feldolgozás.