A nemi erőszak túlélőjének sokat segíthet a trauma feldolgozásában, ha megfelelő szakembert talál, a szakmai inkompetencia viszont még mélyebbre taszíthatja. Ha szükséges, keresni kell tehát egy megfelelő pszichológust, ami sajnos nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, de ha figyelünk az egyértelmű jelekre, már könnyebb lesz a döntés.

Első lépésként érdemes informálódni arról, milyen attitűdöket vall a pszichológus a hagyományos nemi szerepekkel kapcsolatban. Ha bármi arra utalna, hogy szerinte a nőnek és a férfinak el kell foglalnia „a neki megfelelő helyet”, vagy hogy helyesnek és megváltoztathatatlannak tartja a nő férfi általi elnyomását, meneküljünk.

Persze nem feltétlenül derül ki valakiről az első találkozást megelőzően, hogy nem ő lesz a megfelelő pszichológus. De ha azzal indít, hogy megkérdezi, az áldozat „milyen ruhát hordott”, „miért vett fel miniszoknyát”, „miért ment oda”, „miért szállt be az autóba” stb., biztosak lehetünk abba, hogy egy tipikus áldozathibáztatóval van dolgunk. Ugyanígy akkor is gyanakodjunk, ha rögtön el szeretné meséltetni az egész történetet. Ahhoz, hogy egy nemi erőszak túlélője megnyíljon, és beszélni kezdjen a traumáról, sok idő kell, néha több hónap (persze ez egyénenként változó). A pszichológus első dolga az lenne, hogy megteremtse a megfelelő, bizalmas, biztonságos és empatikus légkört, és ha az áldozat már megbízik benne, képes lesz a problémájáról beszélni.

De sem erőltetni, sem sürgetni nem szabad, aki ezt teszi, az nincs tisztában a trauma alapvető következményeivel sem. Sajnos az is elég gyakori, hogy a pszichológus nem hisz az áldozatnak, megkérdőjelezi a történteket, nem veszi figyelembe a trauma jól látható jeleit. Sokan nem tudják, hogy a nemi erőszak következménye lehet a PTSD, ezért nem „értik”, miért nem tud az áldozat összefüggően beszélni a traumáról, esetleg miért nem fejez ki beszéd közben érzelmeket. Pedig abból kellene kiindulnia, hogy az áldozat igazat mond, és tisztában van azzal, mi zajlik a lelkében. Nem a pszichológus dolga megmondani neki, mit kellene éreznie, tennie, gondolnia, vagy hogyan kellett volna védekeznie az elkövető ellen.

Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy pszichológusok egy része „vak a bántalmazásra”. Ez azt jelenti, hogy vagy észre sem veszi, vagy ha tudomást szerez róla, nem érzi fontosnak azt, ha pl. egy nőnek azért vannak pszichés problémái, mert a párja bántalmazza őt. Ugyanígy ha kiderül, hogy kliensének amiatt vannak szexuális problémái, mert megerőszakolták, arra bíztatja, „próbáljanak ki más technikákat”, ahelyett, hogy figyelembe venné a nemi erőszak megtörténtét. Tehát egyszerűen nem veszik komolyan a nemi erőszakot.

Pedig tudnunk kell, hogy a nemi erőszak hatalmas trauma, és nem „szex” (nem azok követik el, akiknek szexuális „késztetéseik” nem elégülhetnek ki), hanem a hatalomgyakorlás egyik legnyilvánvalóbb formája. A pszichológusnak ahhoz, hogy foglalkozni tudjon az áldozatokkal, át kellene látnia a társadalmi folyamatokat, azt, hogy a nemi erőszak azért olyan gyakori, mert a férfiaknak bizonyos megkérdőjelezhetetlen „előjogai” vannak, amiket a többség elfogad és támogat. Amíg ezek az attitűdök nem változnak, a nemi erőszak gyakorisága sem csökken. Semmi szükség arra, hogy a pszichológus is beálljon az áldozathibáztatók, előítéletesek, cinikus rendszerigazolók sorába.

Azt gondolom, hogy az áldozatok érzik, ha egy szakember nem megfelelően bánik velük. De mivel sok pszichológus kihasználja szakmai tekintélyét, és megkérdőjelezhetetlennek tartja saját (sokszor előítéletes) hiedelmeit, kliensével is el tudja hitetni, hogy ő a megfelelő segítő. Az áldozatokat arra biztatnám, hogy ne bízzanak meg feltétlenül csak azért valakiben, mert „szakember” vagy mert sok éves tapasztalata van. Saját érzéseiket, gondolataikat merjék felvállalni a pszichológus előtt, és merjenek szólni, ha nem elégedettek vele. A trauma legnagyobb „szakértője” maga az áldozat, még ha segítségre is van szüksége a feldolgozáshoz.