A szexuális zaklatásnak jelenleg két fajtáját különböztetjük meg - írta 2004-ben Wirth Judit. Az egyik az ún. utcai, köztéri, tömegközlekedési eszközökön, szórakozóhelyeken stb. elkövetett zaklatás, melynek gyakori formája járműveken történő fogdosás ("tapizás"), az utcán gyakran hallható "utánafütyülés", az ún. "utcai beszólások", a "megbámulás", stb.
(A másik a munkahelyi ebben a felosztásban, de az egy másik poszt témája lehetne.)

A rendőrség honlapja (Belügyi Szemle, 2005 4-5. száma by Thun Éva) így fogalmaz:

A szexuális zaklatás csalhatatlan azonosítója, ha a nőt egy adott szituációban teljesen oda nem illő módon szexualitása, illetve nősége okán szólítják meg, azaz szexuális tárgyként kezelik, nem úgy, mint kollégát, alkalmazottat, ügyfelet, szomszédot stb. (in A szexuális zaklatás, mint társadalmi jelenség)

Ez tehát általánosabban definiál, mi most mégis a köztéri zaklatásra fogunk koncentrálni. És igen, tudok róla, hogy férfiakat is érhet szexuális zaklatás, de ez most nem az a poszt.

Az utcai zaklatás közös jellemzői:

- általában idegenek követik el
- a helyzetből adódóan egy-egy esemény általában rövid ideig tart*
- férfiak gyakrabban követik el nők ellen, mint fordítva
- a többi bántalmazási formától eltérően nyilvánosan, közönség előtt zajlik
- a bagatellizálás sokkal elfogadottabb (bár a trauma mértéke attól még nem kisebb)
- a jogszolgáltatás még az ilyen ügyekben megszokottnál is gyengébb
- hihetetlenül változatos formái vannak

Nézzük részletesebben. A szakirodalom nem ide sorolja, ha a becsípett rokon tesz sikamlós megjegyzéseket kamasz unokahúga bimbózó nőiségére. Azt sem, ha nagynéni hozza zavarba egyértelmű kérdésekkel piruló unokaöccsét. (Pl.: "Nézzenek oda, lassan melltartó kell ennek a lánynak!" vagy "Na és szőrösödik-e már kislegény?") Úgyhogy - bár a fenti példa is sok kritériumnak megfelel, így például: nyilvánosan zajlik, nem tulajdonítanak neki jelentőséget, gyakorlatilag nincs rá jogorvoslat - ezeket most nem elemezzük, hanem csak az idegenekre koncentrálunk. Azon belül is a köztereken, még szűkebben a közlekedési eszközökön elkövetett zaklatásra.

Az én felosztásom szerint ez lehet általános, mint a szexista reklámok vagy az újságosbódékat vastagon kibélelő pornómagazinok, vagy lehet úgymond "személyre szóló", mint a dörgölőzés egy buszon vagy egy durva megbámulás. A "személyre szólót" azért tettem idézőjelbe, mert itt aztán édeskevés szerepet játszik az áldozat személye.

A poszt apropóját egy friss BKV-s történet adja, a maga 200 feletti hozzászólásával. Történt a 7-es buszon, napjainkban. Nem újdonság, ugyanezen az útszakaszon több hasonló esetről is tudunk még 2006-ból, de biztos vagyok abban, hogy bárki minimum egy példát föl tud sorolni, aminek nézőként vagy áldozatként szenvedő alanya volt.

Velem is történt ilyesmi, nem is egyszer. Az elsőnél – amire konkrétan emlékszem - még nem voltam 13 éves. Miért mondom, hogy amire konkrétan emlékszem? Mert a részletek összemosódnak, a hatások összeadódnak. Nem emlékszem már, melyiknek volt szemüvege, melyiknek szakálla – csak a pofátlan vigyorukra emlékszem. Nem emlékszem már, hogy melyik járaton, mikor és hányan álltak körülöttem – csak az üvegesen bámuló szemekre és a felém fordított hátakra. Nem emlékszem már melyik rendőrségen és mit kérdeztek – csak a röhögésükre és lesajnálásukra. (Lásd továbbá: Mi számít fontos részletnek?) Ami marad: sokk, undor, szégyen, kiszolgáltatottság, trauma, tehetetlenség, döbbenet a közönség közönyétől, ennek nyomában nagyfokú csalódottság és bizalomvesztés.

A szakirodalom szerint 1. az idő rövidsége, 2. a nagyobb szabadulási esély és 3. az elkövetési mód "enyhébb" volta kisebb traumát okoz, mint a "klasszikus" nemi erőszak eseteknél tapasztalt. Ezt részben vitatom. A társadalom állapotára és az áldozatra tett maradandó hatás szempontjából ugyanolyan veszélyes az utcai zaklatás. Pont mert ugyanolyan állandó és mert jóval több embert érint. Nem kívánom és nem is lehet méricskélni a különböző traumákat, de úgy vélem, hogy itt is megtalálható a szexuális erőszak minden eleme, mégis jóval kevesebb figyelmet kap - hatóságok, szakértők, segítők és a sajtó részéről -, mint a fizikailag is egyértelműen brutális erőszak-esetek.

* Ide kívánkozik, ezért itt jegyzem meg a fenti csillagot. Meggyőződésem ugyanis, hogy a sok-sok egyedi eset összeadódik. Egy füttyögés vagy egy demegbasználakisanyám alkalmanként valóban csak pár másodpercig tart, mint ahogyan egy kapaszkodás közben elszenvedett mellbemarkolás is, de a dolog állandó jellege, ugyanakkor kiszámíthatatlansága tökéletesen alkalmas hosszútávon felőrölni valakit. Ez az erőszak-fajta ugyanolyan rendszerszerű és szisztematikus, mint a családon belüli, csak itt gyakran még váratlanabbul éri az áldozatot. Talán merész feltételezésnek tűnik, mégis megkockáztatom, hogy a társadalom (benne az utastársak és hatóságok) közönye nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a sértettek önbecsülése szétmorzsolódjon és az alany még kiszolgáltatottabbá váljon. Sarkos lenne úgy fogalmazni, hogy az „apróbb” esetek mintegy előkészítik, megtörik, kondicionálják a sértetteket további bántalmazások eltűrésére, de valami ilyesmiről lenne szó.

Jellemző reakciók:

„Miért nem rúgtad tökön?”
„Miért nem szálltál le?”
„Nem kellett volna egyedül mászkálni!”
„Költözz vidékre! Járj biciklivel!”
„Ugyan már! Nem nagy ügy, ez bárkivel előfordulhat.”
„Inkább örülnél neki, hogy valakinek tetszel.”
„Túl nagy feneket kerít(esz) neki, vannak ennél fontosabb dolgok is.”
„Egy füttybe még senki nem halt bele.”
„A férfiak már csak ilyenek, ezzel nincs mit tenni. Megszerzik, amit akarnak.”
„Meg kell ölni a szemetet!”
„Remélem lecsukják és a sitten jól farbatosszák.”
.
.
.
a sor hosszan folytatható.

Ezek egy része szokás szerint az áldozatot hibáztatja, vagy neki ad irreális/utópisztikus tanácsot arra nézve, legközelebb hogyan kerülje el a bajt. (Tény, én is biciklivel járok, és ha nagyon muszáj metrózni, akkor csakis hátamat az ajtónak vetve. Nem is tudatosult ez bennem, míg föl nem hívta rá valaki a figyelmem.) Másik része direkt bagatellizál, a legszebb az, amikor pont a jelenség gyakoriságára, hétköznapiságára hivatkozva mentegeti az elkövetőt. Van aztán olyan is, ami a látszólag szexuális aspektust helyezi előtérbe, mintha ez nem erőszak lenne, hanem bók. Aztán van a férfiakat szimpla ösztönlényként tételező hozzáállás, ami azon kívül, hogy mélyen sértő és megalázó minden ember számára, még szörnyen veszélyes is. Aztán azok, akik hajlanak az önbíráskodásra, erőszakra erőszakkal felelnének – persze nem becses személyükben, hanem szó szerint más faszával verve.

Nem tartoznak a jellemző reakciók közé az alábbiak:

„Mondd, jól vagy? Kérsz egy kakaót vagy valamit? Akarsz kiabálni?”
„Miben segíthetek?”
„Akarod, hogy elkíséreljelek a rendőrségre?”
„Kedves BKV. Ez és ez történt itt meg itt. Mit kívánnak tenni ellene?”
„Kedves képviselőm. Kérem, tájékoztasson, mit tett a törvényhozásban az idén e tárgyban.”
„Kedves szerkesztő. Kérem, tájékoztassák olvasóikat, hogy mit tett a rendőrség a tudomásukra jutott esetekben.”

--------------------------------
A címet az általam igen nagyra tartott Cseh- Bereményi szerzőpáros egyik zseniális szövegéből kölcsönöztem [Frontátvonulás, 1983], ami egyébiránt így folytatódik: "Már az újságokban is benne van, uram!".
Nos, mint láthattuk, az újságokban nincs benne, uram, vagy ha mégis, akkor igen pontatlanul.