A levélíró névtelenséget kért:

"Nekem csak most jött elő egy olyan élmény, évtizedekkel később, hogy 2-3 éves koromban volt a nagyszüleimnek a szomszéd szobában egy albérlőjük, és egyszer bezárkózott velem a szobájába. Anyuék megmondták, hogy nem mehetek be vele a szobájába, de mégis bementem, mert azt mondta, hogy nem fog bántani. aztán kulcsra zárta az ajtót, az ölébe vett, és elkezdett szorongatni, annyira, hogy fájt. Nem mertem semmit sem csinálni. Aztán meghallottam anyu hangját, és elkezdtem sikítani, erre befogta a számat, annyira, hogy nem kaptam levegőt. Aztán anyuék üvöltöttek, hogy nyissa ki az ajtót, mert ha nem, berúgják. Az meg mondta, hogy dehát nem csinált semmit. Erre apám elkezdte rugdosni az ajtót, úgyhogy végül elengedett, és kinyitotta az ajtót. Én meg meg voltam rémülve, hogy most akkor miattam bántani fogják. Anyuék jól leszidtak, hogy miért mentem be vele a szobájába. Azért, mert azt mondta, hogy nem fog bántani. És honnan tudja egy 2-3 éves gyerek, hogy az a felnőtt hazudik?

Azonnal kiszórták a lakásból, még éjjelre sem maradhatott.

Merthogy nem bántott, nem csinált semmit, meg minden. De akkor MIÉRT VOLT KULCSRA ZÁRVA AZ AJTÓ!?!?! ÉS MIÉRT NEM ENGEDETT EL, AMIKOR MENNI AKARTAM, ÉS MIÉRT FOGTA BE A SZÁMAT, AMIKOR ELKEZDTEM SIKÍTANI?!?!

Az benne a vicc, hogy senki nem emlékszik erre a történetre, még anyám sem. Csak én. És mindez csak most jött elő, hogy olvasom mások történeteit. És hálás vagyok, hogy akkora szerencsém volt, hogy a szüleim a közelben voltak. Mert történhetett volna másképp is."