Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig

Varga Bernadett könyvismertetése

Kiadó: Háttér Kiadó, Kávé Kiadó és a NANE Egyesület, 2003

"Az egyik legjelentősebb pszichiátriai mű, melyet Freud óta publikáltak" - áll a The New York Times kritikája a könyv borítóján. 2003-ban a Háttér Kiadó, a Kávé Kiadó és a NANE Egyesület gondozásában jelent meg a feminizmus tudományos célkitűzéseiből építkező, a női és férfi fejlődés új alapfogalmainak leírását megcélzó mélyen intellektuális mű. Herman több mint húsz év pszichiáteri, kutatói és traumatúlélőkkel végzett pszichoterápiás munkájának gyümölcse a könyv. A szerző-klinikus a háborús veteránoktól kezdve a politikai terror áldozatain át, az incesztustúlélők, a családon belül bántalmazott és szexuálisan kizsákmányolt nők és gyermekek történetéig a traumás zavarok széles spektrumával foglalkozik, továbbá új elnevezést vezet be a hosszantartó, ismételt bántalmazás túlélőinél tapasztalható tünetekről, azaz eddig nem ismert átfogó képet ad a poszttraumás stressz zavarról. A mű további része a legapróbb lépésekben végigköveti a traumatizált emberekkel folytatott terápiás munka lehetőségeit egészen a gyógyulás szakaszáig, miközben túlélők vallomásait olvashatjuk. A könyv nyíltan felvállalja az eddig ismert diagnosztikai kategóriák megkérdőjelezését, és a trauma újrajátszását elkerülendő új nyelvet keresve néz szembe a kimondhatatlannal. A bevezető rész az erőszak egyénre gyakorolt hatásaival foglalkozva megállapítja, erőszakra az emberek általában a borzalmak tudatukból való kiszorításával reagálnak. A rettenetes esemény tagadásának és hangos kimondásának vágya közti ellentét a pszichés trauma dialektikájához vezet. Ha az előbbi történik - írja Herman -, a trauma nem felidézett elbeszélésben, hanem tünetként kerül felszínre, és a tudat bonyolult, disszociációs módosulásaihoz vezet.

Az első nagy tematikus egységben a több ízben feledésbe merülő traumakutatásra visszatekintve gyakori, heves vitákról, az emberi gonoszság képességéről és időről időre kiátkozott tudományról tudósít minket a szerző, ahol elkerülhetetlen valamelyik, az áldozat vagy elkövető oldalán állást foglalnunk. Megtudjuk, míg az elkövető szimpatizánsától csupán hallgatást követel, az áldozat elkötelezettjére az aktív tanúságtétel és cselekvés vár. Hosszan ír a 19. század végén megjelenő pszichés traumák akkori fogalmairól (hisztéria, harctéri neurózis, családon belüli erőszak) a nyugat-európai és amerikai feminista mozgalmak tükrében, mint jelen traumaismereteink alapjairól. A traumakutatás felvirágzása mindig megfelelő társadalmi és politikai, a feminizmust üdvözítő háttérközegben valósulhatott csak meg. A tematikus egység része az áldozat szemszögéből bemutatott erőszak hat fejezeten belüli ismertetése. A traumatikus élmények közös jellemzőin belül részletesen tárgyalja az erőszak mindennapi alkalmazkodási képességeinket meghaladó természetét, s az eközben bekövetkező fiziológiás folyamatainkat. Traumás reakciók a tehetetlenség és a sikertelen küzdelem- menekülés-önvédelem során alakulnak ki. Pontról pontra bemutatja az addig integráltan működő rendszer megbomlásának jelét, a "töredezettség" állapotát, valamint a trauma hatásait, az állandó veszélyvárást, a megriadási reakciókat, az emlékbetörést és felejtést, a beszűkülést (azaz a fájdalomészlelést csökkentő, minden küzdelemmel felhagyó távolságtartó nyugalmat, mely lehasítja a fájdalmas emléket mindennapi tudatunkról), és a hatalomérzet elveszítésével járó, helyzetet uraló érzés visszaszerzésének vágyát és ezek jövőbeni hatásait. Megtudjuk, a vérben jelenlévő magas adrenalin- és egyéb stresszhormonok esetén az emléknyomok mélyebb bevésődése idegrendszeri módosuláshoz vezet. Több mint elégségesen fejti ki a trauma által megrendült legalapvetőbb emberi kapcsolatokat és énstruktúrákat, a nemi erőszak és az autonómia fejlődési konfliktusainak párhuzamait, az elkövetők helyett az áldozati bűntudatot, a szemtanúk mint passzív résztvevők traumatizáltságát, az intimitás iránti vágyat és attól való félelmet, a másokba kapaszkodás vagy épp elszigetelődés jelenségét, és a többi súlyos, elhúzódó poszttraumás tünetet. A túlélők saját beszámolóik alapján kivétel nélkül a szerencsének és a szeretett személyek trauma alatt felidézett képének köszönik megmenekülésüket, tehát az erős emberi kötődésekkel rendelkezők nagyobb valószínűséggel menekülnek meg. Herman úgy fogalmaz, a gyógyulás alapfeltétele a szörnyűségekre való emlékezés, az igazság kimondása és a társadalmi rend helyreállítása. Az érzelmi biztonság megteremtése után helyre kell állítani az áldozat trauma által megzavart agressziójának és intimitásának szabályozását, az önmegítélést és a traumafixálódás kérdését. Ezek mikéntjeiről bőven olvashatunk a könyvben. A nemi erőszak kapcsán így fogalmaz a szerző:

"A nők hamar rájönnek, hogy a nemi erőszak csak elméletileg bűncselekmény. A gyakorlatban annak mércéje, hogy mi számít nemi erőszaknak, nem a nők által tapasztalt erőszak mértéke, hanem az, ha a kényszerítés a férfiak szemében elfogadhatónak tűnő mértéket is túllépi. Ez a szint pedig meglehetősen magas."

A következő fejezetek sok-sok oldalon keresztül a hosszantartó, ismételt, kényszerítő kontrollon alapuló, a teljes személyiséget aláásó traumák (fogság, gyermekbántalmazás) típusait, fizikai és pszichés jellemzőit, valamint a félrediagnosztizálás tematikáját, az elkövető jellemzését, a fogva tartó és áldozata közti paradox kötődést, a kényszerítő technikákat és a helyzetben lehetséges ellenállást, a bántalmazó, birtokló és a hatalomgyakorlás révén másoktól egyre inkább elszigetelő, végül megadásra kényszerülő partnerkapcsolatokat, a koncentrációs táborok traumáit, és a múltról szinte egyáltalán nem beszélő, pszichésen az idő különböző pontjain létező hadifoglyok vizsgálatának témáját járják körül. Az "átmeneti tárgy" jelentőségét és az időérzék módosulásán keresztül bekövetkező jövő és múlt eltörlését, egyes képességek megváltozását és ezek újratanulását sem felejti ki a könyv.
Orwell "duplagondol" kifejezését a disszociáció megértéséhez a legmesszebbmenőkig kifejti.
Nyomatékot kap a "túlélő-szindróma", azaz a hallgatás megismétlődése, valamint a traumatikus identitás integrációja. Herman külön nagy fejezetet szentel a családi terror légkörében zajló gyermekkori bántalmazásnak, ezen belül az elnyomó légkörben nevelkedett gyermek patológiás kötődésének, az abszolút hatalomgyakorlással szembeni tehetetlenségnek, a bántalmazó családon belüli szabályoknak, a kiszámíthatatlanságnak, a büntetés és kényszerítés magas fokú szervezettségének, a gyermekprostitúciónak, az állandó készenléti állapotnak, a biztonságot nyújtó rejtekhelyeknek, e gyerekek idegrendszeri tüneteiknek. Kiemeli a bántalmazó család kivétel nélküli társas elszigeteltségét, kitűnő lélekismerőként elemzi a trauma pillanatának érzéseit. Ezen gyermekek a számukra veszélyt jelentő felnőttek környezetében alakítják ki elsődleges kötődésüket, identitásukat, önszabályozásukat, intimitásukat, kezdeményezőkészségüket.

"A bántalmazott gyerek egész pszichés alkalmazkodása annak az alapvető célnak rendelődik alá, hogy még akkor is megőrizze szülei iránti elsődleges kötődését, ha nap mint nap kénytelen szembesülni gonoszságuk, tehetetlenségük vagy közönyük kézzelfogható bizonyítékaival. E cél érdekében a gyerek a pszichés védekező mechanizmusok egész skáláját veti be. E mechanizmusok segítségével a bántalmazást vagy kizárja a tudatából és az emlékezetéből, mintha az valójában meg sem történt volna, vagy minimalizálja, racionalizálja és mentségeket talál rá, hogy bármi is történt, az nem bántalmazás volt. Mivel a gyerek az elviselhetetlen valóság elől se elmenekülni nem tud, se változtatni nem képes rajta, a lelkében változtatja meg azt."

Ebben a gondolatmenetben a gyerek önnön bűntudatát felébresztve, a későbbiekben is stabil identitásként megmaradva felelőssé teszi magát a rajta elkövetett bűnön, hogy megőrizze szülei iránti elsődleges kötődését. Egy bántalmazott, kizsákmányolt, kettős identitással rendelkező gyereknek minden bizonnyal nehézségei adódnak a düh kontrollálásával, a szülei iránt érzett fantáziákat később más emberekre helyezi át. A klinikus hosszan szót ejt a "lealacsonyult" és "felmagasztosult" én-reprezentációk együttes jelenlétéről is. A hasítás, a test és lélek ellen korai időszakban elkövetett erőszak aztán oda vezetnek, a gyerekek felfedezik, hogy a megnyugvás és megkönnyebbülés elérése érdekében önmaguknak is tudnak fájdalmat okozni. Ezek a gyerekek érzelmi állapotukat befolyásolandó, idegrendszerüket a fenti módon hozzák vészhelyzethez hasonló izgalmi állapotba, így őrizve meg a külvilág számára a normalitás látszatát. A szakemberek sem ismerik fel vagy vezetik vissza a későbbi pszichoszomatikus jeleket eredeti forrásukig. Kapcsolataikban Herman a bántalmazás, árulás és igazságtalanság újrajátszását látja, az ismétlődést a bántalmazott gyerek néma beszédének tartja. A jelen bántásaira a múltbeli emlékek lejátszása és a gyerekkorban kialakult védekező mechanizmusokkal való együttélés jellemző. A tematika utolsó fejezete az új diagnózis kérdésével és a traumát átélt emberek kemény társadalmi megítélésével foglalkozik. Az áldozat hibáztatása nem ismeri fel a korábbi korlátozott döntési helyzetet. Herman részt vett a DSM alkotásának egy részében, alaposan körbejárja a poszttraumás stressz zavar kérdését, és gyakori félrecímkézése okán bekövetkező egyéb tüneteket. Külön, részletekbe menően foglalkozik a borderline személyiségzavarral, a multiplex személyiséggel és a szomatizációs zavarral, melyeket a poszttraumás címke helyett adnak. Felhívja a szakemberek figyelmét a megtévesztő tünetekre, az átfedésekre.

A másik nagy tematikus egység a gyógyulás szakaszait öleli fel. Herman könyve második felében a gyógyulás szakaszait és csapdáit tárja az olvasó elé. Leírja, hogyan közelítsen a terapeuta az áldozathoz, pontról-pontra számba veszi a terápiás lépéseket. A kezdeti biztonság megteremtéséről, a kontroll visszaállításának mikéntjéről, a képességek megerősítéséről, az alá-fölérendeltségi viszonyok kiegyenlítéséről, mint a trauma újrajátszásának elkerüléséről, a rendkívül összetett indulatáttételről, a terápiás üléseken jelenlévő aktív tanúságtételről, a terapeuta érzelmi bevonódottságáról és megterhelő munkájáról, a terápiás szerződésről, az erkölcsi szolidaritásról, s az egész folyamat kölcsönösségéről és a nehézségek értelmezéséről is szólnak e fejezetek.

Kardiner így fogalmaz:

"Az orvos magatartása az ilyen esetek kezelésénél a védelmező szülő magatartásához hasonló. Segítenie kell páciensét, hogy összeszedje magát. Ezt érdektelen, tablettaosztogató hozzáállással lehetetlen megtenni."

Eric Lister pszichiáter nagyon fontos tényre mutat rá:

"A traumatizált páciensek esetében az indulatáttétel nem egyszerű diádikus kapcsolat, hanem triádot tükröz: ez a rettegés olyan, mintha a páciens és a terapeuta egy harmadik személy jelenlétében folytatná az üléseket. A harmadik személy nem más, mint az elkövető, aki [...] hallgatást parancsolt, és akinek a parancsát most megszegik."

A páciens a megmentő-szerepet gyakran a terapeutára osztja, s mivel ő ezen igényeknek nem tud megfelelni, a csalódás, mint a trauma újrajátszása előbb-utóbb bekövetkezik. A terapeuta a kezelés alatti viszontáttételben ugyanazt a rettegést, kiszolgáltatottságot, megalázottságot és tehetetlen dühöt, (poszttraumás tüneteket) élheti meg, amit kliense a trauma pillanatában átélt. A terápia összes szakaszára lebontva megismerhetjük a hatékony munkára leselkedő érzelmi veszélyeket (pl. a megmentő szerepet felvállalni kívánó, s ezáltal újabb alárendelt helyzetet és a kliens autonómiájának csökkentését bemutató terapeutáét). A kliens részéről fel kell ismerni, miként összes kapcsolatában, terapeutájával is a hatalom-és önalávetés dinamikáját kívánja megélni, ugyanakkor a kezelőjük érzelmi bevonódását is szokatlan érzékenységgel észlelik. A terapeutának saját feldolgozatlan élményei is előjöhetnek, ezért ők is gyászolhatnak veszélyeztetve lelki egészségüket és a terápiás szerződésben ígért áldozat élményei melletti aktív tanúságtételüket. Ez jól mutatja miként telepszik rá a terápiás kapcsolatra az elkövető árnyképe. Az áldozat rettegését a kezelő is átéli. Az áldozat és elkövető közül bármelyikkel érezhet azonosulást a viszontáttételt megélő, egyensúlyából kibillenő terapeuta.

"Ahogy egyetlen túlélő sem képes egyedül felépülni, úgy egyetlen traumával foglalkozó terapeuta sem dolgozhat egyedül."

Herman leírja a kliens tüneteiben felfedezhető, ugyanakkor a figyelmet el is terelő kimondhatatlan titok létezését. Csak képzetlen pszichológus ismétli meg a trauma során létrejött kontrollvesztést vagy épp kárpótlást kliensénél.

Egy túlélő ezt kérte pszichológusától:

"Hozza napfényre az igazságot. Ne vegyen részt a takargatásban. Ne engedje a pácienst hátradőlni és pihenni, amikor már közel járnak az igazsághoz. Csináljon úgy, mint egy jó edző: biztassa őket, hogy fussanak, hogy aztán a legjobb idejüket fussák. Majd lazíthatnak is, amikor itt lesz az ideje, de mindig jó, ha megmutatja az embereknek, mire képesek."

A szerző szerint a traumatúlélőkkel foglalkozó terapeutáknak a legérettebb megküzdési stratégiáikat kell alkalmazni, mellyel valójában saját integritásukat mélyítik el. A szerző a felépülés kusza folyamatát a jobb átláthatóság kedvéért három nagy szakaszra osztja: biztonság megteremtése, emlékezés és gyász, visszakapcsolódás a mindennapi életbe. Történelmi visszatekintést adva a korábbi szakaszolásokat és jellemzőiket összefoglaló táblázatban olvashatjuk. A szakaszok megtétele után elkerülhetetlen visszatérni már feldolgozottnak hitt élményekhez. Az egyes szakaszokkal való munka akkor sikeres, ha igényeit figyelembe véve a társas, lelki és biológiai vonatkozással is foglalkozunk. A kezdeti (és az összes szakaszon át nagy figyelmet igénylő) biztonságteremtés után a diagnózis-felállítás nehézsége (vagyis a probléma kimondása), majd a hatalom- és kontrollérzet visszaállítása következik.
Herman szerint a kliens, de terapeutája is közrejátszhat a valódi diagnózis elkerülésében. Elkülöníti a poszttraumás stressz zavart a komplex poszttraumás stressz zavartól, míg az előbbinél a túlélő ép elméjének elveszítésétől, addig az utóbbinál önmaga elveszítésétől fél. A diagnózisalkotás az erőszak káros hatásainak felismerése, az áldozat adekvát reakcióinak megértése és a kliens részéről történő segítségnyújtás elfogadása miatt fontos. A szakaszok és azok alrészeinek céljai, s a terapeuta mindeközben jelenlévő bizonytalanságérzései és csapdái is a lehető legnagyobb részletességgel kerülnek terítékre az egyes bántalmazásfajták terápiáinak bemutatásánál. A biztonságérzet a test feletti kontrollt, az önpusztító megnyilvánulások megfékezését, a biológiai ritmus helyreállítását, a hiperarousal és emlékbetöréses tünetek csökkentését, a biztonságos környezet kialakítását (a család előtt való kimondást, esetleges családterápiát) is jelenti. A biztonságteremtésnek és elakadásának összes alternatíváját számba veszi és jellemzi Herman. Minden esetben meg kell engedni, hogy az áldozat döntsön. A szakaszok sikeres lezárásának hozadékait és a sikertelenségek hibáit is megismerjük.

"Ha a páciensnek egyszerűen előírják, hogy a tünetek elfojtása érdekében milyen gyógyszert szedjen, azzal ismét kiszolgáltatottá teszik."

A könyv többször hangsúlyozza, miként kerülheti el a terapeuta a gyógyítás nevében a túlélőn tett újabb erőszakot (pl. a fájdalomokozással járó katarktikus terápiás újrajátszást). Súlyos dolgokkal szembesülünk, ha a bántalmazó és áldozat (pl. párkapcsolatban) egyszerre vesz részt a terápián.

Herman következő mondatát is kiemelt jelentőségűnek érzem a szakemberek felé:

"A terapeutának sosem szabad feltételeznie, hogy a páciens már biztonságban van."

Az emlékezés és gyász megfelelően időzített szakaszában a páciens elmondja történetét elejétől végéig. Herman szerint a traumás emlékek narratív beszámolói pillanatképhez vagy némafilmhez hasonlítanak, ezeket kell megeleveníteni és szervezett eseményekké tenni. A legkritikusabb pillanatokban nonverbális eszközökkel is elmondhatja történetét.

Terence Keane az emlékek helyreállítása kapcsán a kimondható és kimondott testi érzetekre helyezi a hangsúlyt.

"Ha az ember nem kérdez rá konkrétan a szagokra, a szívverésre, az izmok feszülésére, a lábak elgyengülésére, maguktól nem fogják elmondani, mert annyira rettenetes."

Az érző gyerek és figyelő felnőtt egyszerre jelen lévő hasítása is helyreállításra szorul. Kluft a multiplex zavarral küzdők terápiaidejét felosztva megállapítja az ülés explorációval és megnyugvással töltött időintervallumát. Az áldozatnak a vele történtek értelmezhetővé tétele miatt újfajta hiedelemrendszert kell megalkotnia, a terapeutának pedig nyitott, érző, az esetleges amnéziát áttörő, és az integrálást elősegítő tanúként kell részt vennie az üléseken. A trauma megszakítja az egymást követő generációk normál láncolatát, ezt oldja a gyász mint e szakasz egyik legfontosabb aktusa, s az ezzel kapcsolatos felelősségvállalás kapcsán az elkövetőtől szabadulni képtelen, kontrollérzetét visszaadó áldozati bosszúfantázia traumához hasonló betöréses jellegével való munka. A szakasz lezárásában többek között a régi történet a megaláztatás és kiszolgáltatás helyett a bátorságról és erényről szól. E rész több viselkedésterápiás és hipnózissal véghezvihető gyakorlatot is közöl. A terápia utolsó részének fő feladata az új identitás általi jövő megteremtése. A túlélők e szakaszban újra átélik a szabad élet és a biztonság érzéseit. Minden alapvetőt újra kell tanulniuk intim kapcsolataikban. Testi önvédelmi tanfolyamokon, esetleg vadontúrákon a magas adrenalinszint tűrésének képességét, a helyes légzést, határaik állandó kifeszítését, tehát a küzdést, kontrollt és autonómiaérzetet gyakorolhatják. Bűntudatukat és szégyenérzetüket átteszik az elkövetőre, akit ezek valóban illetnek, a család előtti alapos tervezést követő kimondás is sokszor erre a szakaszra esik, már nem törődve sem a reakciókkal, sem a bántalmazó családban rá osztott szereppel. A kliens tudja, hogy számíthat önmagára. Tisztában van saját korlátaival és értékeivel, már meg meri kockáztatni emberi kapcsolatai elmélyülését. Ezen változások terápiás kapcsolatára is kihatnak. Gyermekei előtt is ebben a szakaszban tud beszélni a traumáról. A szexualitásban meg kell fogalmaznia partnerének az esetlegesen emlékbetöréssel járó tevékenységeket. A hasonló sorsúakon segítve elkezdhet társadalmi munkát végezni, képes a nyilvános igazságkimondásra és hatalomgyakorlásra. Herman szerint hagyni kell a kliens terápiába való későbbi visszatérését is, pl. jelentős emlékbetörés alakulhat ki nála, mikor gyermeke hasonló életkorú lesz, mint mikor őt a trauma érte. Az utolsó fejezet a bonyolult tükrözési folyamatokat elindító önsegítő csoportterápiás gyógyítási lehetőségeket feltárva a hatalomgyakorlás elvét figyelembe vevő csoportszervezésről, a kölcsönösen jutalmazó kapcsolatokról és belső megerősödésről ír. Az egyéni terápiához hasonlóan itt is megtalálhatók a biztonság, az emlékezés és gyász, valamint a kapcsolatépítő csoportok. Ezeket elemzi az utolsó fejezet. Például mások történetei a borzalmakat megsokszorozva elviselhetetlen emlékbetöréses tüneteket idézhetnek elő. A csoportvezető önkéntes alapon, a tagokból is kikerülhet, de még így is óvakodniuk kell az önérdekű és újra elnyomó csoporttematikától. A csoport a személyes jelenléten túl közös társadalmi tanúságot tesz a tagok élményei mellett. Az időhatárok véges volta megakadályozza az áldozatszerep állandósulását. Jellemző a koterapeuták által vezetett csoport, hiszen a nagy érzelmi megterhelés ez esetben is megjelenik. Herman elemzi a több terapeuta által vezetett csoportban a terapeuták egymáshoz való emberi viszonyulását is, s kiemeli, egy domináns-alárendelt kapcsolatban a csoporton újabb erőszakot hajtanak végre. Nem mindenki áll azonban készen a traumafókuszú csoportra, a szerző ennek illusztrálására egy általa vezetett csoport egy ülésének részletét írja le. A humor itt is az elengedhetetlen minőségében jelenik meg. Külön foglalkozik a könyv a családfa állítással, az egyes traumák esetén a csoport utolsó ülésével, valamint az utánkövetéssel és az ebben kapott eredményekkel, az egyes csoportmodellekkel. A kapcsolatépítő csoportot választók könnyedebben dönthetnek többféle, őket aktuálisan még mindig foglalkoztató tematikájú csoport közül. Az egyes traumafajtákhoz igazítottan ez is részletes bemutatásra kerül. Itt már a fő terápiás cél a jelenre vonatkozik. Nyílt végük miatt a stabilitás, a sokszínűség, és megengedőbb vezetői stílus jellemző rájuk. E csoport végső célja a tagok önmaguk különlegességéről való lemondása általi tragédiaértelmezés.
Az Utószó összegzi az eddig elmondottakat, valamint közli a legújabb kutatásokban vagy ezek terveiben fellelhető, a poszttrauma által okozott tartós neurobiológiai elváltozásokat is. Herman a kezelési módszerek különböző kutatásai kapcsán a közös háttér-elvek jobb megismerésében reménykedik. Megdöbbentő tényre hívja fel a figyelmet: a könyv megjelenése óta eltelt öt évben a járványszerűen terjedő erőszak újabb áldozatainak száma milliókra tehető. Aggódását fejezi ki a minél pontosabb vizsgálatok és a valódi elköteleződés ellentétes korrelációja, valamint a kutatások által képletesen megismételt erőszaktétel ügyében. A kezeletlen túlélők kutatását is roppant érdeklődéssel szemléli. Az egyes államok katonai érdekeinek kapcsán külön gondolatot szentel a közösség traumatizáltságának. A hatalommal bíró elkövetők esetében a jog eszköze nem elegendő a felelősségre vonásra, így a társadalom és bíróság az elkövetővel azonosulva sok esetben a bűn korrupt részesévé válik. Az amnézia feloldásáig a szexuálisan kihasznált gyermekek perének elévülési hatályát néhány államban az áldozat egész felnőttkoráig kiterjesztették.
A könyv végén több mint harminc oldalas hivatkozás, szakkifejezések magyarázata, és a NANE Egyesület magyar kiadáshoz közölt, az egyes traumafajtákhoz hazánkra történelmileg is levetített utószava és köszönetnyilvánítása áll. Az utószó a magyar adaptációról is szót ejt.

"[...] hazánkban a családon belüli erőszakba a legóvatosabb becslések szerint is hetente legalább egy nő és havonta legalább egy gyerek hal bele."

A művet Kuszing Gábor, utószavát Kulcsár Zsuzsanna fordította.

Úgy vélem, az írást nem lehet elégségesen bemutatni. A mindennél többet tudó átélők is jelentős hangot kapnak benne. Értelmezésemben a mű a pszichológia tudományának bibliája. Szavainak hatalmas súlya egyetemes, határokon átívelő problémára hívják fel a figyelmet, és cselekvésre ösztönöznek. Ajánlom túlélőknek, ugyanakkor megértése elengedhetetlen a munkájukban felkészült, traumatizált emberekkel foglalkozó szakembereknek is. Bízom abban, hogy olvasásával az erőszakra tudatosabban, közös összefogással és nyílt felvállalással is nemet mondva, az áldozatokért kiállókat nem a történelem legsötétebb időszakaiból ismert megpróbáltatások érik.

http://www.szendi.net/trauma-es-gyogyulas.htm