Ahogy a legtöbb, nőket érintő "inzultust", úgy a munkahelyi szexuális zaklatást is hajlamosak a férfiak (és sajnos néha a nők is) félvállról venni, jelentéktelen dolognak tartani. Persze ilyenkor is előjönnek a szokásos sztereotípiák, miszerint az áldozat biztosan kiprovokálta, hagyta magát; esetleg feljebb akar jutni a ranglétrán. Tipikus vicctéma a főnökével szexuális viszonyba keveredő nő, vagy a bármit megtenni képes, törtető alkalmazott.

Pedig érdemes lenne komolyan elgondolkodni azon, mi is áll a jelenség mögött. Könnyű azt mondani, hogy ne menj olyan helyre dolgozni, ahol várhatóan zaklatni fognak, vagy mondj fel, ha ilyesmi történik veled. Egy ilyen helyzetből nem menekülhet csak úgy egyszerűen ki az érintett nő, és nemcsak azért, mert munkát találni nem könnyű. És felvetődik az a kérdés is, hogy vajon miért mindig a zaklatás áldozatainak kellene otthagyniuk egy munkahelyet?

A legtöbb munkahely, a társadalom egészéhez hasonlóan szigorúan hierarchikusan épül fel, ami általában azt jelenti, hogy a nők itt is ugyanúgy ki vannak szolgáltatva férfi főnökeiknek, ahogy mondjuk a feleség a férjének. (Természetesen vannak női főnökök is, de mint tudjuk, nem ez a gyakori; és persze a férfi alkalmazottak elnyomása ugyanígy nem lenne kívánatos.) Ebben a helyzetben szinte természetes, hogy a nőket mindennapi különböző inzultusok érik, a szexista megjegyzésektől kedve akár a nemi erőszakig. Ami ugyanúgy a nő "szégyenének", titkolnivaló dolognak számít, mintha a külvilágban történne. Sőt, mivel a munkahely egy viszonylag zárt rendszer, ahol a dolgozók bizonyos szempontból függő, kiszolgáltatott helyzetben vannak, az itt elszenvedett erőszak sok szempontból a családon belülihez hasonlítható.

Az erőszaktevő, főleg, ha a hierarchia magasabb lépcsőfokán áll, védett helyzetben van: a többség fél attól, hogy elveszítheti a munkáját, ezért nem áll ki az áldozat mellett. Ezért megoldást csak az jelentene, ha sokkal komolyabban vennénk akár a "jelentéktelennek" tűnő nőellenes megnyilvánulásokat is, és akkor is kiállnánk egymásért, ha saját pozíciónkat veszélyeztetjük. Különben az erőszaktevők továbbra is bármit megtehetnek, és akár mi is válhatunk legközelebb áldozattá. Mert összefogás, a nők közötti szolidaritás nélkül nincs esély a változásra.

Egy névtelenséget kérő, nemi erőszakon és zaklatásokon átesett levélíró küldte el nekünk ezt az írást, ami arról szól, hogyan érzett, mire gondolt, mitől félt; és milyen folyamatok hatására jutott el sokszor arra a pontra, amikor úgy érezte, nem tudja folytatni a küzdelmet. Az írás fél éve készült, de csak most döntött úgy, hogy megosztja másokkal. Azóta is rengeteget tesz azért, hogy jobban legyen, és ez néha nem könnyű, de nem adta fel.

"Ülök,és gondolkozom,mit írjak hogyan írjam, most azért írok, hogy saját magamnak segítsek. Amolyan napló-félét próbálok kreálni!

Szóval elég sok gond, baj,  borzalom van a hátam mögött, és egyetlen ember az okozója! Mostanában egyre nehezebben bírom a megpróbáltatásokat. Eddig is volt, hogy elfogyott az erőm, és nem tudtam tovább küzdeni, de most valami ledöntött a lábamról. És nem tudok mibe kapaszkodni, hogy újra talpra álljak! Most minden olyan más, az emberek, az arcok, még a levegő illata is már-már bűzös! Hatalmas zűrzavar van a fejemben, és a lelkem háborog, most nem tudom, mi a jó, mi a rossz, elvesztettem a realitásérzékemet, és ilyenkor megijedek magamtól, a gondolataimtól, attól, hogy olyan valakit bántok, aki semmiről nem tehet, vagy hogy magamban teszek kárt. Persze a meghalás gondolata mindig ott motoszkál ilyenkor az emberben, hol erősebben, hol gyengébben támad az az érzés, hogy ennyi volt, nem megy tovább. Nekem is megvannak az eszközeim, amivel hamar túllennék mindenen. De aztán eszembe jutnak azok, akiknek gondot, esetleg bánatot okoznék a halálommal.

Hat hónapja "küzdök", és még soha nem éreztem ilyen közel magamhoz azt az érzést, hogy befejezzem, föladjam. Hogy mi miatt? A mindennapos, állandó félelmek, amik időnként rettegésbe torkollanak, a szorongás, az az érzés nyomaszt, hogy mikor bánt újra, hisz folytonosan a "nyomomban van". És amivel talán a legnehezebb megküzdenem: azok a képek, melyek a legváratlanabb helyzetekben, pillanatokban villannak fel, időnként szünet nélkül. Az éjszakáim nem a megpihenést hozzák, hanem ilyenkor az érzékszerveim figyelő-állapotra kapcsolnak. Halgatózom, állok az ablaknál és figyelek, addig, amíg a lábam bírja, sokszor hajnalig... Volt, hogy arra ébredtem, hogy az ablak alatt összegömbölyödve alszom a földön.

Teljes egészében feje tetejére állt a életem,és nem tudom hogyan fordítsam vissza! Folytonosan keresgélek, hátha találok olyan embert, aki hasonló helyzetben van, vagy volt, hogy megkérdezzem tőle, hogyan élte túl, hogy tanult meg újra őszintén nevetni, aludni, nem félni, és hogyan győzte le a legyőzhetetlennek tűnőt! Annyira elkeserítő, hogy nem kell sok, elég egy ember, hogy kiszorítsa a másik emberből az életet. Minden nap újabb kihívást, újabb félelmeket, feladatokat szül, és újra meg újra szembe kell szállni mindennel.

De meddig tart még ez? Lesz egyáltalán olyan nap, ami megnyugvást hoz? Amikor ki tudom mondani, hogy VÉGE!!?? Nem látom, és nem is hiszem, hogy lehet jobb; most nem! Miközben írom e sorokat, folyamatosan képek játszódnak le bennem, főleg az a megalázó helyzet, amikor vert, sokszor egymás után megütött, már folyt a számból-orromból a vér, és minha ez felizgatta volna, még nagyobbakat ütött... És én azt hittem, sose lesz vége, érzem ilyenkor az ütések okozta fájdalmat, a vér izét a számban, azt, ahogy belémrúg, mintha nem is ember volnék, és azt, ahogy szétfeszíti a combom, és újra megaláz... Megtépáz, darabokra szed, nem először tette ezt velem, és úgy félek, rettegek attól, hogy nem is utoljára. Most erőt veszek magamon, és istenem, milyen nehéz, hogy leírjam azt, amit még kimondani soha nem tudtam, hogy megerőszakoltak..."
 

A levélíró névtelenséget kért:

"Nekem csak most jött elő egy olyan élmény, évtizedekkel később, hogy 2-3 éves koromban volt a nagyszüleimnek a szomszéd szobában egy albérlőjük, és egyszer bezárkózott velem a szobájába. Anyuék megmondták, hogy nem mehetek be vele a szobájába, de mégis bementem, mert azt mondta, hogy nem fog bántani. aztán kulcsra zárta az ajtót, az ölébe vett, és elkezdett szorongatni, annyira, hogy fájt. Nem mertem semmit sem csinálni. Aztán meghallottam anyu hangját, és elkezdtem sikítani, erre befogta a számat, annyira, hogy nem kaptam levegőt. Aztán anyuék üvöltöttek, hogy nyissa ki az ajtót, mert ha nem, berúgják. Az meg mondta, hogy dehát nem csinált semmit. Erre apám elkezdte rugdosni az ajtót, úgyhogy végül elengedett, és kinyitotta az ajtót. Én meg meg voltam rémülve, hogy most akkor miattam bántani fogják. Anyuék jól leszidtak, hogy miért mentem be vele a szobájába. Azért, mert azt mondta, hogy nem fog bántani. És honnan tudja egy 2-3 éves gyerek, hogy az a felnőtt hazudik?

Azonnal kiszórták a lakásból, még éjjelre sem maradhatott.

Merthogy nem bántott, nem csinált semmit, meg minden. De akkor MIÉRT VOLT KULCSRA ZÁRVA AZ AJTÓ!?!?! ÉS MIÉRT NEM ENGEDETT EL, AMIKOR MENNI AKARTAM, ÉS MIÉRT FOGTA BE A SZÁMAT, AMIKOR ELKEZDTEM SIKÍTANI?!?!

Az benne a vicc, hogy senki nem emlékszik erre a történetre, még anyám sem. Csak én. És mindez csak most jött elő, hogy olvasom mások történeteit. És hálás vagyok, hogy akkora szerencsém volt, hogy a szüleim a közelben voltak. Mert történhetett volna másképp is."

Bocsánat, az előbbi két posztot nem ide akartam tenni, hanem a vérnyúlra.

A mai Népszabadságban megjelent egy cikk arról, mi kehet az oka, hogy sok nő nem fordul a rendőrséghez, miután megerőszakolták. 

Harminchárom európai ország közül Magyarországon fordulnak a legkevesebben a hatóságokhoz nemi erőszak miatt. Jogvédők szerint nem azért, mert itt történik a legkevesebb, hanem mert nálunk bíznak a legkevésbé az igazságszolgáltatásban.

Egy budapesti nő hajnalban egyedül várakozott egy buszmegállóban. Egy férfi megtámadta, a közeli parkba rángatta, megerőszakolta. Egy másik nő, ugyanebben a kerületben, el akart költözni otthonról. Hazament, hogy elvigye néhány holmiját, amikor a férje rázárta az ajtót, megverte és többször megerőszakolta. Mindkét ügyben látta orvos az áldozatot, nagyjából ugyanolyan erősségű bizonyítékok álltak rendelkezésre. Az első esetben az egyébként hajléktalan támadó többéves börtönbüntetést kapott, a második a vádemelésig sem jutott el - két magyar eset a londoni Metropolitan Egyetem nemzetközi nemierőszak-kutatásából. - Ez a két történet jól mutatja, hogy milyen anomáliák vannak az igazságszolgáltatásban - mondja Spronz Júlia, a magyar kutatás egyik készítője.

A kutatók harminchárom európai ország nemi erőszakra vonatkozó adatait gyűjtötték össze a 2001 és 2007 közötti időszakból. Tizenegy ország - köztük Magyarország - 100-100 esetét külön is elemezték. A harminchárom ország közül Magyarországon a legkisebb az erőszakos közösülés miatt tett feljelentések száma: százezer emberre 2,1 jut. Nagy-Britanniában vagy Svédországban ez az arány sokkal magasabb. Svédországban 23-szor annyi esetet jelentenek be, mint nálunk, de Csehországban vagy Szlovákiában is sokkal több bejelentett eset van. - Ennek sok oka lehet, de az semmiképpen nem, hogy Magyarországon ennyivel kevesebb erőszakot követnek el - mondja Liz Kelly, a nemzetközi kutatás vezetője. Hozzátette: az adatokat befolyásolja, hogy az egyes országokban különbözik az erőszakos közösülés definíciója, Magyarországon szűkebben értelmezik, mint a legtöbb vizsgált országban. Ugyanakkor az is számít, hogy az áldozatok mennyire tájékozottak és magabiztosak, mennyire bíznak az igazságszolgáltatásban.

Az európai országok kétharmadában folyamatosan nő a bejelentett esetek száma. - Az áldozatok több segítséget kapnak, egyre inkább úgy érzik, hogy érdemes küzdeniük - állítja Liz Kelly. Magyarország e tekintetben is kivétel: évtizedek óta csökken a panasztevők száma. 1987-ben 485-en fordultak a hatóságokhoz azzal, hogy megerőszakolták őket, 1997-ben 392-en, 2007-ben pedig csak 215-en. - A nyomozó hatóságok nem kapnak speciális képzést, kevés, kifejezetten szexuális erőszak áldozatait támogató szakszolgálat van, a panaszt tevők előítéletekkel találkoznak - sorolja a lehetséges okokat Spronz Júlia. Ugyanakkor a csökkenő bejelentések mellett nő azoknak a száma, akiket elítélnek erőszakos közösülés miatt. Jogvédők szerint többek közt azért, mert Magyarországon tényleg csak a betonbiztos bizonyítékokkal rendelkező ügyek jutnak el a bíróságra.

A vizsgált magyar esetek mindegyike Budapesten történt, 2004 áprilisa után, felnőtt áldozattal. Az elkövetők közel kétharmada ismerte az áldozatát. Az esetek közel felében otthon, közel harmadában munkahelyen, iskolában, klubban, partikon történt az erőszak, 24 százalékban pedig közterületen. Az esetek többségében azonosították az elkövetőt, de csak 73 százalékukat hallgatták ki. A többiek ugyanis az áldozat rokonai, ismerősei voltak, és ő vagy meggondolta magát, vagy a rendőrség nem látta bizonyíthatónak az erőszakot. Végül 39 ügy került bíróság elé, 22 elkövetőt ítéltek letöltendő börtönre, tizenegy felfüggesztett börtönt vagy pénzbüntetést kapott. Spronz Júlia szerint aggodalomra ad okot, hogy az esetek harmadában nem kerül börtönbe az elkövető. Ami a szigorúbb ítéleteket illeti, ezek a jogvédő szerint tükrözik a nemi erőszakra és az elkövetőkre vonatkozó sztereotípiákat. Nagyobb eséllyel kerül börtönbe az, aki egyedülálló, munkanélküli, ismeretlen áldozatot erőszakolt meg, vagy aki közterületen követte el a bűncselekményt.

A jogvédők emlékeztettek rá, hogy az ENSZ nőjogi bizottsága, a CEDAW rendszeresen felhívja Magyarország figyelmét, miszerint aggályos, hogy az erőszakos közösülés még mindig a nemi erkölcs elleni bűncselekmény, nem pedig a nők testi épséghez fűződő jogának a megsértése. Ezt legutóbb 2007-ben jelezték, ahogy azt is, hogy a definíciót más szempontból is problémásnak tartják. Nálunk ugyanis - szemben a nyugat-európai törvények többségével - a meghatározás az erőszak alkalmazásán és nem a beleegyezés hiányán alapul.

Nem állja meg a helyét az a feltevés, miszerint az ilyen bűncselekmények bírósági megítélését a jogegység hiánya jellemzi - áll az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium közleményében. A jogvédők példájáról szólva kiemelték: szakmailag aligha vethető össze két olyan ügy, amelyben "nagyjából ugyanolyan erősségű" bizonyítékok álltak rendelkezésre. Azt a minisztérium sem vitatja, hogy az erőszakos szexuális bűncselekmények túlnyomó többsége rejtve marad. Szerintük azonban elindult néhány jó irányba mutató folyamat. Ilyen például az állami áldozatsegítő szolgálat létrejötte, melynek köszönhetően az erőszakos cselekmények áldozatai azonnali pénzügyi és jogi segítséget kapnak. A közlemény szerint szintén erősíti a sértettek bizalmát az "ügyfélbarát, előítéletektől mentes rendőrségi kultúra", melynek kialakításáért sokat tettek az utóbbi években. Kiemelték: a rendészeti képzésben nagy hangsúlyt kap a családon belüli és a nők elleni erőszak kezelésére vonatkozó ismeretek oktatása.

Cáfolják viszont a jogvédők azon állítását, miszerint Magyarországon túlzottan szűk a nemi erőszak büntetőjogi meghatározása. Hozzátették: tény, hogy a büntető törvénykönyv által alkalmazott "nemi erkölcs elleni bűncselekmények" fogalma mára elavult, de az ebbe a körbe tartozó erőszakos bűncselekmények megfelelő jogi védelmet nyújtanak. A tárca számára ismertek a CEDAW ajánlásai, de azokat nem tartják megfogadhatónak: "a szexuális erőszak fogalomrendszerét azért nem lehet a sértett beleegyezésének a hiányára építeni, mert ezzel éppen az erőszakos elem veszne el".

A cikkben a híres amerikai pszichológus, a gyermekkori szexuális bántalmazás felnőtt túlélőit segítő specialista, Anne Carpenter elemzi a pincében fogvatartott osztrák Elisabeth Fritzl problémának eredetét. (Az eredeti, anol nyelvű cikket Selkt-Sa tette fel a blogra, a fordítást köszönjük manókomment-nek). 

A 42 esztendős Elisabeth Fritzl története, akit apja 24 éven keresztül egy pincében zárva tartott és megerőszakolt, annyira sokkoló, hogy a nyilvánosság számára nagyrészt elképzelhetetlen.

Míg az eset nyilvánvalóan szélsőséges példája a szadisztikus érzelmi és szexuális bántalmazásnak, a gyermekbántalmazás áldozatainak ápolása sajnos mindennapos a lélekgyógyászatban. Pedig a tudósok és orvosok jóvoltából az elmúlt 30 évben már jobban megértettük a bántalmazás túlélőinek bonyolult pszichológiáját.

Nyilvánvaló, hogy ennek a nőnek széleskörű segítségre és támogatásra lesz szüksége, hogy feldolgozza az őt ért borzalmas megpróbáltatást. Ám akik részt vesznek kezelésében, azoknak főleg annak tudatában kell különös gonddal és érzékenységgel eljárniuk, hogy Elisabeth már hozzászokott ahhoz, hogy érzelmi és fizikai szükségleteit a bántalmazója semmibe veszi. Így az is előfordulhat, hogy ezeket teljesen képtelen lesz kifejezni, vagy akár csak felismerni.

Átél majd egy egész sor egymásnak ellentmondó és zavart keltő érzelmet: sokkot, zavartságot, dühöt, bűntudatot, szomorúságot, de ezek mellett boldogságban és megkönnyebbülésben is része lesz. Valószínű, hogy a gyógyulás kezdeti szakaszaiban gyorsan fognak ingadozni az érzelmei, ezért mindenekelőtt ebben az időszakban lesz szüksége az őt ápolók gyengéd támogatására.

Elisabeth-et óvatosan kell bíztatni arra, hogy kifejezze szükségleteit és saját döntéseket is hozzon. Mivel szűkös börtöncellában, a normális társadalmi érintkezésektől elzárva élt, számos alapvető, a túléléshez szükséges készsége elveszett: az emberekkel való találkozás, a vásárlás, a telefonálás, de akár az utcán való átkelés is mind különös és csüggesztő feladatok lesznek számára.

A végletes trauma után gyakran nem javasolt az intenzív pszichológiai terápia, főleg a fokozott rendőri és sajtóérdeklődés idején. A sérelmet közvetlenül követő kezelésre irányuló kutatások szerint a túlzottan gyors és mély érzelemfeltárás kárt okozhat.

Minden fajta bántalmazási élmény felfedése magával vonhatja, hogy az áldozat újból átéli érzelmileg a bántalmazást. Gyakran számolnak be traumatikus emlékbetörésekről („flashback”), amikor is azt érzik, visszakerülnek a múltba, és újból átélik a bántalmazást. Átélhetnek felkavaró hangokat, szagokat vagy egyéb érzeteket; mintha elveszítenék a józan gondolkodás képességét. Az ilyen típusú élmények normálisnak tekinthetők, mivel az elme így képes racionalizálni és feldolgozni az eseményt; emellett persze rendkívül felkavaróak.

A megtörtént eseményről különösen akkor nehéz beszámolni, mikor valaki nem szokott hozzá, hogy tisztelettel bánjanak vele. A nő lehet, hogy büntetésre számít, vagy arra, hogy őt fogják okolni. Elisabeth talán ismételt bántalmazásra is számít gondozóitól, hiszen életében nagyrészt ehhez szokott hozzá.

A terapeutáktól várja majd, hogy megmondják, mit tegyen, hova menjen, mit egyen, kivel álljon szóba. Más szóval minden kezdeményezőkészség kiveszett belőle. Ez az oka annak, hogy nagy mértékben meghatározó a kezdeti gondos támogatás fázisa, ami segít érzései tisztázásában és megértésében. Ebben a szakaszban minden érintettnek azt kellene kinyilvánítania irányába, hogy hisznek neki és hogy nem ő a hibás.

A szexuális bántalmazás túlélői általában végletes bűntudatot fejeznek ki: azért, amiért nem állították le a bántalmazást; amiért olyan sokáig „hagyták” folytatódni; vagy amiért később letartóztatták a bántalmazót. A közvélemény általában azt kérdezi, „Miért nem vetettek véget ennek?” Nagyon fontos, hogy ilyen kérdést senki se szegezzen otrombán Elisabethnek.

A bántalmazás túlélőivel és a szexuális bűnözőkkel folytatott munka által érthették meg a köztük levő összetett viszonyokat a klinikumban dolgozók . A „Stockholm szindrómát” a ’70-es évek végén ismerték fel, aminek alapja, hogy az áldozat élete függ a bántalmazótól, így ennek hatására hatására különös, szinte infantilis kötődés jöhet létre.

Az áldozatok az elkövetőt hevesen védhetik, a felelősséget nagy részét pedig magukra háríthatják. Ez különösképp akkor igaz, amikor a bántalmazó azt közli velük, hogy ők a hibásak. Az efféle kötődés tehát kimondottan normálisnak nevezhető, Elisabeth-nek pedig segítségre lesz szüksége az ilyen érzelmek kifejezésében. Ez nem lehetséges akkor, ha azt éreztetik vele, hogy „bolond” vagy bűnrészes a történtekben. Ilyen borzalmas bántalmazást senki sem választana.

Végül azzal is szembe fog nézni, hogy el kell látnia az anya szerepét hat gyermekének. Gyerekei felé ambivalens érzései lehetnek. Volt köztük, akit szülei gondoztak;  lehetnek bántalmazottak is; voltak, akik a pincébe börtönzés szadisztikus döntésének estek áldozatul; és mindnyájan naponta emlékeztetik nem kívánt incesztuózus kapcsolatára. A gyermekek persze szintén széleskörű támogatást igényelnek majd.

Elisabeth visszatérése az osztrák társadalomba hosszú és traumatikus folyamat lesz. A trauma felérhet akár fogságának első hónapjaival is. Mindenekelőtt a világ szemeitől kell védelmet adni neki, amíg szakemberi segítséggel megbékél a gyakran rendkívül bonyolult és ellentmondásos érzelmeivel.  Nagyon magányosnak érezheti magát, és ebben a sajátos világban hatalmas szüksége van gondozói és terapeutái tanítására. Bár esete rendkívüli és végletes, a gyermekbántalmazás sajnos mégsem egyedi, ezért elmondható, hogy érzelmei nagyrészt megegyeznek más, bántalmazást túlélők által kifejezett érzelmekkel.

Úgy érzem, ez a cikk inkább bántott, mint használt, úgyhogy inkább leveszem. Elnézést kérek azoktól, akiknek a cikk fájdalmat okozott.

2009.05.19. kedd, pontos idő-helyszín nálam.

Hogyan szabaduljunk meg fájdalmas örökségünktől és nyerjük vissza életünket?

Ismerteti: Varga Bernadett

"Tökéletesnek hittem őket, és amikor bántottak, azt hittem, én vagyok a rossz."

Kik azok a mérgező szülők? Mit tesznek gyermekeikkel? Miért kell visszatenni szüleinkre a felelősséget gyermekkori élményeinkért? Miért a düh a gyógyulás felé vezető út kezdete? Miként látszik szüleink öröksége válásunkban, maximalizmusunkban, nem kielégítő párkapcsolatunkban, intimitás iránti vágyunkban és ettől való rettegésünkben, vagy épp érdekeink érvényesítésének nehézségében? Milyen módszerekkel tudjuk kézbe venni életünket úgy, hogy ne a szüleink elvárásainak feleljünk meg? Ki az az aranygyerek és miért nincs valódi gyerekkora?
A fenti és ezeken kívül még sok hasonló kérdésre keresi a választ ez a 2000-ben a Háttér Kiadó gondozásában megjelent, a kognitív viselkedésterápia, a tranzakcióanalízis és a drámajáték gyógyító eszközeit felhasználó, komplett terápiás segítséget nyújtó önsegítő könyv. A szerző úgy fogalmaz, a mérgező szülők ahelyett, hogy segítenék az egészséges fejlődést, tudattalanul aláássák azt, gyakran abban a hitben, hogy gyermekeik érdekében cselekszenek. Akármennyire hiszik, hogy igazuk van, a gyermeket összezavarják. Felnőtt gyermekeik alkalmatlannak, értéktelennek érzik magukat, függővé válnak, önértékelésük sérül, identitástudatuk elmosódott, s mert gyermekkorukban feltételezik, hogy szülei jók, és amit tesznek vele, az helyes, önmagukat kezdik rossznak érezni, hiszen számukra elfogadhatatlan, hogy védelmezőjükben nem bízhatnak meg. Így hát csökkent önértékeléssel vágnak neki az életnek, s bár felnőttek, fizikailag nincs mellettük apa vagy anya, mégis hatásukat addig érzik, míg fel nem szabadítják magukat a tökéletesnek hitt, valójában közvetlenül vagy közvetetten ártó szülői irányítású családi mítosz alól. A hasábokon hangsúlyként jelenik meg a zsidó-keresztény "tiszteld apádat és anyádat" hagyományának hiányzó része: "tiszteld gyermekedet". A könyv fele Forward klinikai tapasztalataiból merítve tényszerűen és pontos pszichológiai elemzéssel ismerteti az egyes, a gyerek felnőttkorában is hatalmat gyakorló mérgező szülőtípusokat (az istenszerű szülőket, az alkalmatlan szülőket, az irányító szülőket, az alkoholistákat, a szavakkal verőket, a testi- és a szexuális erőszaktevőket), melyeket aprólékosan végigvezetve, kliensei életútját és gyógyulását ismerhetjük meg. Bepillanthatunk családok tipikus játszmáiba (s nem egyszer sajátjainkra ismerhetünk), mint a gyermekkori és felnőttkorra is megmaradó szégyen, bűntudat, depresszió, tagadás leképeződéseibe. A könyv nagymérvű hitelességének erejét a háromszáz oldalon végigvonuló csoportterápiás élettörténetek adják. Susan kiemeli, halállal nem ér véget a szülők istenítése, sőt, sokkal inkább fokozódik, ezért külön terápiás utat mutat a már nem élő szülők mérgező örökségéről való leváláshoz. A mérgező szülőket az elhagyatottságtól való félelem mozgatja, egyre növekvő gyermeküket manipulációs eszközökkel továbbra is függőségben kívánják tartani. A negatív vélemények internalizálása képezi a sérült önértékelés alapját, melyek önbeteljesítő negatív várakozásokat is kialakítanak. A könyv második része a gyógyítás eszközeit alkalmazva a belsőt ismét külsővé teszi. A műnek vannak bizonyos részei (pl. az Egyszemélyes holokauszt című kegyetlen fizikai bántalmazásról vagy A mintacsalád, a Te vagy a mindenem, illetve A lefojtott vulkán című, gyakori eseteket feldolgozó abúzus-történetek), melyeket csak erős idegrendszerű olvasóknak ajánlok.
Felnőttként olyan partnert keresünk magunknak, akivel újraélhetjük a családi forgatókönyvet. Az áldozatok között sokan tartanak fenn szimbiotikus kapcsolatot szüleikkel, hiszen a továbbiakban is tőlük várják szenvedéseik enyhítését. A családi titok hordozója a sérült gyermek, aki a családi mítosz fennmaradása érdekében iszonyú fájdalommal él együtt. A szülőknek nem érdeke a mítosz lerombolása, mindig kitartanak elhárító mechanizmusaik mellett. Forward így összegzi könyve első részét:"Ha mérgező szülei voltak, valószínűleg olyan önkárosító döntései voltak, mint például: "Nem bízhatok meg senkiben", "Nem érdemlek szeretetet", "Soha nem viszem semmire"
Kimondott és kimondatlan hiedelmekkel érkezünk a családból, melyek idővel kimondott és kimondatlan, életünket fogva tartó, felismerésre, megértésre és változtatásra szoruló szabályokká alakulnak. Léteznek összemosódott családok, ahol az elfogadás és biztonság ára időnként az egyéniség feladásával jár. A mérgező családok káosza fenntartja az egyensúlyt, ahol minden családtag játszik egy bizonyos szerepet. Ha az általuk játszott egyensúly felborul, a szülők fokozzák a káoszt. A mérgező szülők kisebb változtatásokra is úgy reagálhatnak, mintha életük forogna kockán, s a leggyakrabban használt mechanizmusok e családokban a tagadás, a szabotázs, a projekció, a háromszögalkotás és a titkolózás.
A könyv második része életünk visszanyeréséről szól, arról, amiben nem csupán megértjük, hanem másképp is csináljuk a dolgokat. Megfelelő terápiával a legtöbben képesek visszanyerni hatalmukat és méltóságukat. Susan a terápia kezdeti szakaszától a lezárásig nagyon izgalmas és katartikus technikákat mutat be. Alapszabály, hogy nem kell megbocsátani a szülőknek. A megbocsátás a vétkes feloldozása a felelősségre vonás alól, mely a tagadás egy formája. A szerző három listát közöl, melyben kimutatható, milyen fokú szimbiózis köt valakit szüleihez. Az első a hiedelmeket, a második az érzéseket, a harmadik a viselkedéseket veszi sorra. Hiedelmeink szüleink helyett saját vállunkra helyezik a felelősséget, pl. a következőket olvashatjuk ezen a listán: "Bármit tettek is, ők a szüleim, tisztelnem kell őket. Semmi olyat nem szabad tennem és mondanom, ami érzelmileg megsértheti őket. A szüleim érzései fontosabbak, mint az enyéim."
Az érzések listájáról: "Bűntudatom van, ha olyasmit teszek, ami felzaklatja őket. Bűntudatom van, ha nemet mondok nekik. Bűntudatom van, ha megharagszom rájuk. Mérges vagyok, amikor megmondják, hogy mit csináljak és mit ne csináljak. Félek, amikor haragszanak rám. Szomorú vagyok, ha tudom, hogy cserbenhagytam a szüleimet."
Érdekes és rendkívül hatásos módszer: ha az érzések kijelentései után a mert szót írjuk, és a mondatot a hiedelmek egyikével folytatjuk, megértjük a kettő közti összefüggésből agresszív vagy meghátráló viselkedésünket. Az érzelmi függetlenség azt jelenti, úgy vagyunk a család részei, hogy közben megőrizzük önálló egyéniségünket. Susan az impulzív reakciók helyett az átgondolt válaszadásra helyezi a hangsúlyt, például: "Meglep, hogy így látod. Sajnálom, hogy felzaklat. Természetesen jogod van a véleményedhez."
Ha intellektuálisan meg is értjük szüleink felelősségét, a bennünk élő kisgyerek még mindig tiltakozhat ez ellen. A felelősség átvállalása az erőszakot elszenvedő gyerekek túlélési eszköze.
A szerző a dühöt megélő, a felelősséget áthelyező és a gyásznak időt adó szerepjátékos megoldásokat mutat be. Az igazi függetlenedés útja a szülőkkel való teljes konfrontáció, melynek célja, hogy bátran eléjük tudjunk állni és legyőzzük egyszer s mindenkorra az ettől való félelmet, elmondjuk nekik az igazságot, és hogy milyen kapcsolatot szeretnénk tartani velük a jövőben. A konfrontáció a terápiás munka befejező része, nem mindegy, mikor tesszük meg. A szerző bőven kifejti, miért, mikor és hogyan konfrontálódhatunk szüleinkkel. A levélírás vagy személyes konfrontációs technika során a következő pontokat kell követni: 1. ezt csináltátok velem 2. ezek voltak az érzéseim, mikor ez történt 3. ilyen hatással volt az életemre 4. most ezt várom tőletek
A levél többször megírható, folyamatosan finomodhat.
Pontos leírást kapunk a szemtől szembeni konfrontáció lehetséges kimeneteleiről és ezek kezeléséről, valamint az erre szükségszerűen bekövetkező személyek közötti (testvérek, család egyéb tagjainak) változásokról is. A konfrontáció mindenképpen sikeres, hiszen meg mertük tenni, és óriási súlyt tettünk le a vállunkról. Olvashatunk a beteg, öreg szülők és a halott szülőkkel való konfrontáció lehetőségeiről is. A könyv külön részt szentel az incesztus-sérülések terápiás begyógyításának. Megtudhatjuk, miért ismétlik el a csoporttagok sérelmeiket minden új tag érkezésekor, az elszigetelődést megszűntetni kívánó csoportterápia gyógyító fázisairól vagy az incesztus-áldozatok szerepjátékairól is kielégítő bemutatást találunk. Levélírásuk a következő sémát követi: 1. levél az agresszornak 2. levél a másik szülőnek (a csendestársnak) 3. levél az önben sérült gyermeknek felnőtt énjéről 4. "tündérmese" az életről 5. levél partnerének vagy szerelmének (ha van) 6. levél a gyerekeinek (külön-külön)
Átírhatjuk a bántalmazó szituációt, ha csukott szemmel elképzelve a történet minden apró mozzanatát, gondolatban képesek vagyunk a hatalmat visszaszerezni a megalázó helyzetben. A könyv segítségével megismerhetjük és felkészülhetünk a konfrontáció lehetőségeire és kimeneteleire a csendestárs, a tettes vagy halott szülő esetén is.
A konfrontáció a terápia befejezésének és sorskönyvünk végleges átírásának, azaz életünk újradefiniálásának a része, s egyben a legbátrabb tett, amit véghezvihetünk.
Úgy gondolom, ez a könyv sokkal értékesebb és mélyebb annál, semmint néhány sorban be lehetne mutatni. A benne fellelhető és a szöveg egészén végigvonuló valódi terápiás esetek többet mondanak több oldalnyi bemutatásnál. Őszinte szívvel ajánlom mindenkinek, csak bízzon magában.

http://www.szendi.net/mergezo-szulok.htm

Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig

Varga Bernadett könyvismertetése

Kiadó: Háttér Kiadó, Kávé Kiadó és a NANE Egyesület, 2003

"Az egyik legjelentősebb pszichiátriai mű, melyet Freud óta publikáltak" - áll a The New York Times kritikája a könyv borítóján. 2003-ban a Háttér Kiadó, a Kávé Kiadó és a NANE Egyesület gondozásában jelent meg a feminizmus tudományos célkitűzéseiből építkező, a női és férfi fejlődés új alapfogalmainak leírását megcélzó mélyen intellektuális mű. Herman több mint húsz év pszichiáteri, kutatói és traumatúlélőkkel végzett pszichoterápiás munkájának gyümölcse a könyv. A szerző-klinikus a háborús veteránoktól kezdve a politikai terror áldozatain át, az incesztustúlélők, a családon belül bántalmazott és szexuálisan kizsákmányolt nők és gyermekek történetéig a traumás zavarok széles spektrumával foglalkozik, továbbá új elnevezést vezet be a hosszantartó, ismételt bántalmazás túlélőinél tapasztalható tünetekről, azaz eddig nem ismert átfogó képet ad a poszttraumás stressz zavarról. A mű további része a legapróbb lépésekben végigköveti a traumatizált emberekkel folytatott terápiás munka lehetőségeit egészen a gyógyulás szakaszáig, miközben túlélők vallomásait olvashatjuk. A könyv nyíltan felvállalja az eddig ismert diagnosztikai kategóriák megkérdőjelezését, és a trauma újrajátszását elkerülendő új nyelvet keresve néz szembe a kimondhatatlannal. A bevezető rész az erőszak egyénre gyakorolt hatásaival foglalkozva megállapítja, erőszakra az emberek általában a borzalmak tudatukból való kiszorításával reagálnak. A rettenetes esemény tagadásának és hangos kimondásának vágya közti ellentét a pszichés trauma dialektikájához vezet. Ha az előbbi történik - írja Herman -, a trauma nem felidézett elbeszélésben, hanem tünetként kerül felszínre, és a tudat bonyolult, disszociációs módosulásaihoz vezet.

Az első nagy tematikus egységben a több ízben feledésbe merülő traumakutatásra visszatekintve gyakori, heves vitákról, az emberi gonoszság képességéről és időről időre kiátkozott tudományról tudósít minket a szerző, ahol elkerülhetetlen valamelyik, az áldozat vagy elkövető oldalán állást foglalnunk. Megtudjuk, míg az elkövető szimpatizánsától csupán hallgatást követel, az áldozat elkötelezettjére az aktív tanúságtétel és cselekvés vár. Hosszan ír a 19. század végén megjelenő pszichés traumák akkori fogalmairól (hisztéria, harctéri neurózis, családon belüli erőszak) a nyugat-európai és amerikai feminista mozgalmak tükrében, mint jelen traumaismereteink alapjairól. A traumakutatás felvirágzása mindig megfelelő társadalmi és politikai, a feminizmust üdvözítő háttérközegben valósulhatott csak meg. A tematikus egység része az áldozat szemszögéből bemutatott erőszak hat fejezeten belüli ismertetése. A traumatikus élmények közös jellemzőin belül részletesen tárgyalja az erőszak mindennapi alkalmazkodási képességeinket meghaladó természetét, s az eközben bekövetkező fiziológiás folyamatainkat. Traumás reakciók a tehetetlenség és a sikertelen küzdelem- menekülés-önvédelem során alakulnak ki. Pontról pontra bemutatja az addig integráltan működő rendszer megbomlásának jelét, a "töredezettség" állapotát, valamint a trauma hatásait, az állandó veszélyvárást, a megriadási reakciókat, az emlékbetörést és felejtést, a beszűkülést (azaz a fájdalomészlelést csökkentő, minden küzdelemmel felhagyó távolságtartó nyugalmat, mely lehasítja a fájdalmas emléket mindennapi tudatunkról), és a hatalomérzet elveszítésével járó, helyzetet uraló érzés visszaszerzésének vágyát és ezek jövőbeni hatásait. Megtudjuk, a vérben jelenlévő magas adrenalin- és egyéb stresszhormonok esetén az emléknyomok mélyebb bevésődése idegrendszeri módosuláshoz vezet. Több mint elégségesen fejti ki a trauma által megrendült legalapvetőbb emberi kapcsolatokat és énstruktúrákat, a nemi erőszak és az autonómia fejlődési konfliktusainak párhuzamait, az elkövetők helyett az áldozati bűntudatot, a szemtanúk mint passzív résztvevők traumatizáltságát, az intimitás iránti vágyat és attól való félelmet, a másokba kapaszkodás vagy épp elszigetelődés jelenségét, és a többi súlyos, elhúzódó poszttraumás tünetet. A túlélők saját beszámolóik alapján kivétel nélkül a szerencsének és a szeretett személyek trauma alatt felidézett képének köszönik megmenekülésüket, tehát az erős emberi kötődésekkel rendelkezők nagyobb valószínűséggel menekülnek meg. Herman úgy fogalmaz, a gyógyulás alapfeltétele a szörnyűségekre való emlékezés, az igazság kimondása és a társadalmi rend helyreállítása. Az érzelmi biztonság megteremtése után helyre kell állítani az áldozat trauma által megzavart agressziójának és intimitásának szabályozását, az önmegítélést és a traumafixálódás kérdését. Ezek mikéntjeiről bőven olvashatunk a könyvben. A nemi erőszak kapcsán így fogalmaz a szerző:

"A nők hamar rájönnek, hogy a nemi erőszak csak elméletileg bűncselekmény. A gyakorlatban annak mércéje, hogy mi számít nemi erőszaknak, nem a nők által tapasztalt erőszak mértéke, hanem az, ha a kényszerítés a férfiak szemében elfogadhatónak tűnő mértéket is túllépi. Ez a szint pedig meglehetősen magas."

A következő fejezetek sok-sok oldalon keresztül a hosszantartó, ismételt, kényszerítő kontrollon alapuló, a teljes személyiséget aláásó traumák (fogság, gyermekbántalmazás) típusait, fizikai és pszichés jellemzőit, valamint a félrediagnosztizálás tematikáját, az elkövető jellemzését, a fogva tartó és áldozata közti paradox kötődést, a kényszerítő technikákat és a helyzetben lehetséges ellenállást, a bántalmazó, birtokló és a hatalomgyakorlás révén másoktól egyre inkább elszigetelő, végül megadásra kényszerülő partnerkapcsolatokat, a koncentrációs táborok traumáit, és a múltról szinte egyáltalán nem beszélő, pszichésen az idő különböző pontjain létező hadifoglyok vizsgálatának témáját járják körül. Az "átmeneti tárgy" jelentőségét és az időérzék módosulásán keresztül bekövetkező jövő és múlt eltörlését, egyes képességek megváltozását és ezek újratanulását sem felejti ki a könyv.
Orwell "duplagondol" kifejezését a disszociáció megértéséhez a legmesszebbmenőkig kifejti.
Nyomatékot kap a "túlélő-szindróma", azaz a hallgatás megismétlődése, valamint a traumatikus identitás integrációja. Herman külön nagy fejezetet szentel a családi terror légkörében zajló gyermekkori bántalmazásnak, ezen belül az elnyomó légkörben nevelkedett gyermek patológiás kötődésének, az abszolút hatalomgyakorlással szembeni tehetetlenségnek, a bántalmazó családon belüli szabályoknak, a kiszámíthatatlanságnak, a büntetés és kényszerítés magas fokú szervezettségének, a gyermekprostitúciónak, az állandó készenléti állapotnak, a biztonságot nyújtó rejtekhelyeknek, e gyerekek idegrendszeri tüneteiknek. Kiemeli a bántalmazó család kivétel nélküli társas elszigeteltségét, kitűnő lélekismerőként elemzi a trauma pillanatának érzéseit. Ezen gyermekek a számukra veszélyt jelentő felnőttek környezetében alakítják ki elsődleges kötődésüket, identitásukat, önszabályozásukat, intimitásukat, kezdeményezőkészségüket.

"A bántalmazott gyerek egész pszichés alkalmazkodása annak az alapvető célnak rendelődik alá, hogy még akkor is megőrizze szülei iránti elsődleges kötődését, ha nap mint nap kénytelen szembesülni gonoszságuk, tehetetlenségük vagy közönyük kézzelfogható bizonyítékaival. E cél érdekében a gyerek a pszichés védekező mechanizmusok egész skáláját veti be. E mechanizmusok segítségével a bántalmazást vagy kizárja a tudatából és az emlékezetéből, mintha az valójában meg sem történt volna, vagy minimalizálja, racionalizálja és mentségeket talál rá, hogy bármi is történt, az nem bántalmazás volt. Mivel a gyerek az elviselhetetlen valóság elől se elmenekülni nem tud, se változtatni nem képes rajta, a lelkében változtatja meg azt."

Ebben a gondolatmenetben a gyerek önnön bűntudatát felébresztve, a későbbiekben is stabil identitásként megmaradva felelőssé teszi magát a rajta elkövetett bűnön, hogy megőrizze szülei iránti elsődleges kötődését. Egy bántalmazott, kizsákmányolt, kettős identitással rendelkező gyereknek minden bizonnyal nehézségei adódnak a düh kontrollálásával, a szülei iránt érzett fantáziákat később más emberekre helyezi át. A klinikus hosszan szót ejt a "lealacsonyult" és "felmagasztosult" én-reprezentációk együttes jelenlétéről is. A hasítás, a test és lélek ellen korai időszakban elkövetett erőszak aztán oda vezetnek, a gyerekek felfedezik, hogy a megnyugvás és megkönnyebbülés elérése érdekében önmaguknak is tudnak fájdalmat okozni. Ezek a gyerekek érzelmi állapotukat befolyásolandó, idegrendszerüket a fenti módon hozzák vészhelyzethez hasonló izgalmi állapotba, így őrizve meg a külvilág számára a normalitás látszatát. A szakemberek sem ismerik fel vagy vezetik vissza a későbbi pszichoszomatikus jeleket eredeti forrásukig. Kapcsolataikban Herman a bántalmazás, árulás és igazságtalanság újrajátszását látja, az ismétlődést a bántalmazott gyerek néma beszédének tartja. A jelen bántásaira a múltbeli emlékek lejátszása és a gyerekkorban kialakult védekező mechanizmusokkal való együttélés jellemző. A tematika utolsó fejezete az új diagnózis kérdésével és a traumát átélt emberek kemény társadalmi megítélésével foglalkozik. Az áldozat hibáztatása nem ismeri fel a korábbi korlátozott döntési helyzetet. Herman részt vett a DSM alkotásának egy részében, alaposan körbejárja a poszttraumás stressz zavar kérdését, és gyakori félrecímkézése okán bekövetkező egyéb tüneteket. Külön, részletekbe menően foglalkozik a borderline személyiségzavarral, a multiplex személyiséggel és a szomatizációs zavarral, melyeket a poszttraumás címke helyett adnak. Felhívja a szakemberek figyelmét a megtévesztő tünetekre, az átfedésekre.

A másik nagy tematikus egység a gyógyulás szakaszait öleli fel. Herman könyve második felében a gyógyulás szakaszait és csapdáit tárja az olvasó elé. Leírja, hogyan közelítsen a terapeuta az áldozathoz, pontról-pontra számba veszi a terápiás lépéseket. A kezdeti biztonság megteremtéséről, a kontroll visszaállításának mikéntjéről, a képességek megerősítéséről, az alá-fölérendeltségi viszonyok kiegyenlítéséről, mint a trauma újrajátszásának elkerüléséről, a rendkívül összetett indulatáttételről, a terápiás üléseken jelenlévő aktív tanúságtételről, a terapeuta érzelmi bevonódottságáról és megterhelő munkájáról, a terápiás szerződésről, az erkölcsi szolidaritásról, s az egész folyamat kölcsönösségéről és a nehézségek értelmezéséről is szólnak e fejezetek.

Kardiner így fogalmaz:

"Az orvos magatartása az ilyen esetek kezelésénél a védelmező szülő magatartásához hasonló. Segítenie kell páciensét, hogy összeszedje magát. Ezt érdektelen, tablettaosztogató hozzáállással lehetetlen megtenni."

Eric Lister pszichiáter nagyon fontos tényre mutat rá:

"A traumatizált páciensek esetében az indulatáttétel nem egyszerű diádikus kapcsolat, hanem triádot tükröz: ez a rettegés olyan, mintha a páciens és a terapeuta egy harmadik személy jelenlétében folytatná az üléseket. A harmadik személy nem más, mint az elkövető, aki [...] hallgatást parancsolt, és akinek a parancsát most megszegik."

A páciens a megmentő-szerepet gyakran a terapeutára osztja, s mivel ő ezen igényeknek nem tud megfelelni, a csalódás, mint a trauma újrajátszása előbb-utóbb bekövetkezik. A terapeuta a kezelés alatti viszontáttételben ugyanazt a rettegést, kiszolgáltatottságot, megalázottságot és tehetetlen dühöt, (poszttraumás tüneteket) élheti meg, amit kliense a trauma pillanatában átélt. A terápia összes szakaszára lebontva megismerhetjük a hatékony munkára leselkedő érzelmi veszélyeket (pl. a megmentő szerepet felvállalni kívánó, s ezáltal újabb alárendelt helyzetet és a kliens autonómiájának csökkentését bemutató terapeutáét). A kliens részéről fel kell ismerni, miként összes kapcsolatában, terapeutájával is a hatalom-és önalávetés dinamikáját kívánja megélni, ugyanakkor a kezelőjük érzelmi bevonódását is szokatlan érzékenységgel észlelik. A terapeutának saját feldolgozatlan élményei is előjöhetnek, ezért ők is gyászolhatnak veszélyeztetve lelki egészségüket és a terápiás szerződésben ígért áldozat élményei melletti aktív tanúságtételüket. Ez jól mutatja miként telepszik rá a terápiás kapcsolatra az elkövető árnyképe. Az áldozat rettegését a kezelő is átéli. Az áldozat és elkövető közül bármelyikkel érezhet azonosulást a viszontáttételt megélő, egyensúlyából kibillenő terapeuta.

"Ahogy egyetlen túlélő sem képes egyedül felépülni, úgy egyetlen traumával foglalkozó terapeuta sem dolgozhat egyedül."

Herman leírja a kliens tüneteiben felfedezhető, ugyanakkor a figyelmet el is terelő kimondhatatlan titok létezését. Csak képzetlen pszichológus ismétli meg a trauma során létrejött kontrollvesztést vagy épp kárpótlást kliensénél.

Egy túlélő ezt kérte pszichológusától:

"Hozza napfényre az igazságot. Ne vegyen részt a takargatásban. Ne engedje a pácienst hátradőlni és pihenni, amikor már közel járnak az igazsághoz. Csináljon úgy, mint egy jó edző: biztassa őket, hogy fussanak, hogy aztán a legjobb idejüket fussák. Majd lazíthatnak is, amikor itt lesz az ideje, de mindig jó, ha megmutatja az embereknek, mire képesek."

A szerző szerint a traumatúlélőkkel foglalkozó terapeutáknak a legérettebb megküzdési stratégiáikat kell alkalmazni, mellyel valójában saját integritásukat mélyítik el. A szerző a felépülés kusza folyamatát a jobb átláthatóság kedvéért három nagy szakaszra osztja: biztonság megteremtése, emlékezés és gyász, visszakapcsolódás a mindennapi életbe. Történelmi visszatekintést adva a korábbi szakaszolásokat és jellemzőiket összefoglaló táblázatban olvashatjuk. A szakaszok megtétele után elkerülhetetlen visszatérni már feldolgozottnak hitt élményekhez. Az egyes szakaszokkal való munka akkor sikeres, ha igényeit figyelembe véve a társas, lelki és biológiai vonatkozással is foglalkozunk. A kezdeti (és az összes szakaszon át nagy figyelmet igénylő) biztonságteremtés után a diagnózis-felállítás nehézsége (vagyis a probléma kimondása), majd a hatalom- és kontrollérzet visszaállítása következik.
Herman szerint a kliens, de terapeutája is közrejátszhat a valódi diagnózis elkerülésében. Elkülöníti a poszttraumás stressz zavart a komplex poszttraumás stressz zavartól, míg az előbbinél a túlélő ép elméjének elveszítésétől, addig az utóbbinál önmaga elveszítésétől fél. A diagnózisalkotás az erőszak káros hatásainak felismerése, az áldozat adekvát reakcióinak megértése és a kliens részéről történő segítségnyújtás elfogadása miatt fontos. A szakaszok és azok alrészeinek céljai, s a terapeuta mindeközben jelenlévő bizonytalanságérzései és csapdái is a lehető legnagyobb részletességgel kerülnek terítékre az egyes bántalmazásfajták terápiáinak bemutatásánál. A biztonságérzet a test feletti kontrollt, az önpusztító megnyilvánulások megfékezését, a biológiai ritmus helyreállítását, a hiperarousal és emlékbetöréses tünetek csökkentését, a biztonságos környezet kialakítását (a család előtt való kimondást, esetleges családterápiát) is jelenti. A biztonságteremtésnek és elakadásának összes alternatíváját számba veszi és jellemzi Herman. Minden esetben meg kell engedni, hogy az áldozat döntsön. A szakaszok sikeres lezárásának hozadékait és a sikertelenségek hibáit is megismerjük.

"Ha a páciensnek egyszerűen előírják, hogy a tünetek elfojtása érdekében milyen gyógyszert szedjen, azzal ismét kiszolgáltatottá teszik."

A könyv többször hangsúlyozza, miként kerülheti el a terapeuta a gyógyítás nevében a túlélőn tett újabb erőszakot (pl. a fájdalomokozással járó katarktikus terápiás újrajátszást). Súlyos dolgokkal szembesülünk, ha a bántalmazó és áldozat (pl. párkapcsolatban) egyszerre vesz részt a terápián.

Herman következő mondatát is kiemelt jelentőségűnek érzem a szakemberek felé:

"A terapeutának sosem szabad feltételeznie, hogy a páciens már biztonságban van."

Az emlékezés és gyász megfelelően időzített szakaszában a páciens elmondja történetét elejétől végéig. Herman szerint a traumás emlékek narratív beszámolói pillanatképhez vagy némafilmhez hasonlítanak, ezeket kell megeleveníteni és szervezett eseményekké tenni. A legkritikusabb pillanatokban nonverbális eszközökkel is elmondhatja történetét.

Terence Keane az emlékek helyreállítása kapcsán a kimondható és kimondott testi érzetekre helyezi a hangsúlyt.

"Ha az ember nem kérdez rá konkrétan a szagokra, a szívverésre, az izmok feszülésére, a lábak elgyengülésére, maguktól nem fogják elmondani, mert annyira rettenetes."

Az érző gyerek és figyelő felnőtt egyszerre jelen lévő hasítása is helyreállításra szorul. Kluft a multiplex zavarral küzdők terápiaidejét felosztva megállapítja az ülés explorációval és megnyugvással töltött időintervallumát. Az áldozatnak a vele történtek értelmezhetővé tétele miatt újfajta hiedelemrendszert kell megalkotnia, a terapeutának pedig nyitott, érző, az esetleges amnéziát áttörő, és az integrálást elősegítő tanúként kell részt vennie az üléseken. A trauma megszakítja az egymást követő generációk normál láncolatát, ezt oldja a gyász mint e szakasz egyik legfontosabb aktusa, s az ezzel kapcsolatos felelősségvállalás kapcsán az elkövetőtől szabadulni képtelen, kontrollérzetét visszaadó áldozati bosszúfantázia traumához hasonló betöréses jellegével való munka. A szakasz lezárásában többek között a régi történet a megaláztatás és kiszolgáltatás helyett a bátorságról és erényről szól. E rész több viselkedésterápiás és hipnózissal véghezvihető gyakorlatot is közöl. A terápia utolsó részének fő feladata az új identitás általi jövő megteremtése. A túlélők e szakaszban újra átélik a szabad élet és a biztonság érzéseit. Minden alapvetőt újra kell tanulniuk intim kapcsolataikban. Testi önvédelmi tanfolyamokon, esetleg vadontúrákon a magas adrenalinszint tűrésének képességét, a helyes légzést, határaik állandó kifeszítését, tehát a küzdést, kontrollt és autonómiaérzetet gyakorolhatják. Bűntudatukat és szégyenérzetüket átteszik az elkövetőre, akit ezek valóban illetnek, a család előtti alapos tervezést követő kimondás is sokszor erre a szakaszra esik, már nem törődve sem a reakciókkal, sem a bántalmazó családban rá osztott szereppel. A kliens tudja, hogy számíthat önmagára. Tisztában van saját korlátaival és értékeivel, már meg meri kockáztatni emberi kapcsolatai elmélyülését. Ezen változások terápiás kapcsolatára is kihatnak. Gyermekei előtt is ebben a szakaszban tud beszélni a traumáról. A szexualitásban meg kell fogalmaznia partnerének az esetlegesen emlékbetöréssel járó tevékenységeket. A hasonló sorsúakon segítve elkezdhet társadalmi munkát végezni, képes a nyilvános igazságkimondásra és hatalomgyakorlásra. Herman szerint hagyni kell a kliens terápiába való későbbi visszatérését is, pl. jelentős emlékbetörés alakulhat ki nála, mikor gyermeke hasonló életkorú lesz, mint mikor őt a trauma érte. Az utolsó fejezet a bonyolult tükrözési folyamatokat elindító önsegítő csoportterápiás gyógyítási lehetőségeket feltárva a hatalomgyakorlás elvét figyelembe vevő csoportszervezésről, a kölcsönösen jutalmazó kapcsolatokról és belső megerősödésről ír. Az egyéni terápiához hasonlóan itt is megtalálhatók a biztonság, az emlékezés és gyász, valamint a kapcsolatépítő csoportok. Ezeket elemzi az utolsó fejezet. Például mások történetei a borzalmakat megsokszorozva elviselhetetlen emlékbetöréses tüneteket idézhetnek elő. A csoportvezető önkéntes alapon, a tagokból is kikerülhet, de még így is óvakodniuk kell az önérdekű és újra elnyomó csoporttematikától. A csoport a személyes jelenléten túl közös társadalmi tanúságot tesz a tagok élményei mellett. Az időhatárok véges volta megakadályozza az áldozatszerep állandósulását. Jellemző a koterapeuták által vezetett csoport, hiszen a nagy érzelmi megterhelés ez esetben is megjelenik. Herman elemzi a több terapeuta által vezetett csoportban a terapeuták egymáshoz való emberi viszonyulását is, s kiemeli, egy domináns-alárendelt kapcsolatban a csoporton újabb erőszakot hajtanak végre. Nem mindenki áll azonban készen a traumafókuszú csoportra, a szerző ennek illusztrálására egy általa vezetett csoport egy ülésének részletét írja le. A humor itt is az elengedhetetlen minőségében jelenik meg. Külön foglalkozik a könyv a családfa állítással, az egyes traumák esetén a csoport utolsó ülésével, valamint az utánkövetéssel és az ebben kapott eredményekkel, az egyes csoportmodellekkel. A kapcsolatépítő csoportot választók könnyedebben dönthetnek többféle, őket aktuálisan még mindig foglalkoztató tematikájú csoport közül. Az egyes traumafajtákhoz igazítottan ez is részletes bemutatásra kerül. Itt már a fő terápiás cél a jelenre vonatkozik. Nyílt végük miatt a stabilitás, a sokszínűség, és megengedőbb vezetői stílus jellemző rájuk. E csoport végső célja a tagok önmaguk különlegességéről való lemondása általi tragédiaértelmezés.
Az Utószó összegzi az eddig elmondottakat, valamint közli a legújabb kutatásokban vagy ezek terveiben fellelhető, a poszttrauma által okozott tartós neurobiológiai elváltozásokat is. Herman a kezelési módszerek különböző kutatásai kapcsán a közös háttér-elvek jobb megismerésében reménykedik. Megdöbbentő tényre hívja fel a figyelmet: a könyv megjelenése óta eltelt öt évben a járványszerűen terjedő erőszak újabb áldozatainak száma milliókra tehető. Aggódását fejezi ki a minél pontosabb vizsgálatok és a valódi elköteleződés ellentétes korrelációja, valamint a kutatások által képletesen megismételt erőszaktétel ügyében. A kezeletlen túlélők kutatását is roppant érdeklődéssel szemléli. Az egyes államok katonai érdekeinek kapcsán külön gondolatot szentel a közösség traumatizáltságának. A hatalommal bíró elkövetők esetében a jog eszköze nem elegendő a felelősségre vonásra, így a társadalom és bíróság az elkövetővel azonosulva sok esetben a bűn korrupt részesévé válik. Az amnézia feloldásáig a szexuálisan kihasznált gyermekek perének elévülési hatályát néhány államban az áldozat egész felnőttkoráig kiterjesztették.
A könyv végén több mint harminc oldalas hivatkozás, szakkifejezések magyarázata, és a NANE Egyesület magyar kiadáshoz közölt, az egyes traumafajtákhoz hazánkra történelmileg is levetített utószava és köszönetnyilvánítása áll. Az utószó a magyar adaptációról is szót ejt.

"[...] hazánkban a családon belüli erőszakba a legóvatosabb becslések szerint is hetente legalább egy nő és havonta legalább egy gyerek hal bele."

A művet Kuszing Gábor, utószavát Kulcsár Zsuzsanna fordította.

Úgy vélem, az írást nem lehet elégségesen bemutatni. A mindennél többet tudó átélők is jelentős hangot kapnak benne. Értelmezésemben a mű a pszichológia tudományának bibliája. Szavainak hatalmas súlya egyetemes, határokon átívelő problémára hívják fel a figyelmet, és cselekvésre ösztönöznek. Ajánlom túlélőknek, ugyanakkor megértése elengedhetetlen a munkájukban felkészült, traumatizált emberekkel foglalkozó szakembereknek is. Bízom abban, hogy olvasásával az erőszakra tudatosabban, közös összefogással és nyílt felvállalással is nemet mondva, az áldozatokért kiállókat nem a történelem legsötétebb időszakaiból ismert megpróbáltatások érik.

http://www.szendi.net/trauma-es-gyogyulas.htm

Ezt a hírt a mai Metro újságban láttam, nem ismerem különösebben a stílust, illetve, hogy mennyire áldozat-túlélő orientáltak, de ha egy szemináriumot "Mad girl"-nek neveznek, akkor annyira nem lehet rossz. :D

http://www.defendohungary.com/

Önvédelem: egy nő sokkal többet tehet mint gondolná!

Június 12-13-án Bill Wolfe vezetésével 2 napos speciális női szemináriumot rendezünk Budapesten. A "Mad Girl" program egyszerre hatékony és könnyed. Célja a résztvevök önbizalmának és magabiztosságának növelése, a másokkal szembeni félelem, bizonytalanság csökkentése, továbbá felkészíteni a résztvevőket a várható tipikus "női vészhelyzetek" hatékony megoldására.

Jelentkezés a szemináriumra: madgirl@defendohungary.com
További infók: akos@defendoeurope.com

A "Mad Girl" szeminárium pontos helyszínéről és tartalmáról hamarosan további információkat is olvashatnak az érdeklődők!

Ezt a levelet HGT-től kaptuk:

Tisztelt blogírók!

Szeretném leszögezni, hogy engem szerencsére nem ért semmilyen inzultus.
De ez pusztán a szerencse számlájára írható. Viszont én magam is ismerek
olyanokat, akik átestek hasonló sztorikon.

Mivel van három lányom, a hat fiam mellett, szeretném megköszönni, hogy
lehetőséget nyújtanak arra, hogy ezek az esetek napvilágra kerüljenek.

Szükség van rá, hogy megváltozzon a gondolkodás a társadalomban az
erőszakról, hogy tudatosabb emberek éljenek ebben az országban.

Nagyon- nagyon fontos dolgot tesznek, amiből mind a férfiak, mind a nők
okulni tudnak.

Üdvözlettel: HGT

S kérte, hogy vegyük le a történetét. Amennyiben úgy dönt, hogy a továbbiakban szeretné, hogy újra közzétegyük, akkor a történet ugyanezen a helyen fog megjelenni.

Névtelenséget kérő levélírótól kaptuk ezt a történetet:

"Sziasztok!

Egyszer régen már beleolvastam a blogotokba, nagyon hasznosnak találtam, és gondoltam rá, hogy esetleg én is írhatnék. De nem tettem, és ugyanazért nem, amiért szerintem még sok lány nem teszi. Magamat éreztem hibásnak. Most mégis úgy döntöttem, hogy elküldöm nektek a történetemet. Természetesen név nélkül - ezért előre is köszönet.

17 éves voltam, és "halálosan szerelmes". Igen, idézőjelben, gondolom sokan tudjátok, hogy mit jelent ez. Akkoriban nekem még elég volt egy szép szempár, egy kedves arc, hogy szerelembe essek. Mivel ő 10 évvel volt nálam idősebb, így nem is igazán reménykedtem benne, hogy közelebbről megismerkedhetünk. Sajnos tévedtem. Amikor először beszéltünk, rögtön meginvitált egy házibulira, amit a következő héten tartottak. Boldogan mondtam igent, el se akartam hinni, milyen szerencsés vagyok! Nehezen összegyűjtött zsebpénzemből még csinos ruhát is vettem, gondoltam a többi lány mellett nem maradhatok szürke egérke. De nem volt többi lány. Viszont nem is kettesben voltunk. A srác egyik jó barátja is eljött a "buliba". De nem volt buli. Hárman voltunk a srác lakásán, és én naivan kérdeztem, hol vannak a többiek. "Ja, csak, hárman leszünk." És nekem még mindig nem esett le. 17 voltam. Volt sok pia, és én nem akartam lemaradni a srácok mögött ivásban, holott nem sok idő elteltével már a mosdóban rókáztam. Onnan visszatérve a két srác már meztelenül várt. Nem volt erőm ellenállni. De az a szomorú, hogy nem is próbáltam. Alig emlékszem a részletekre. De mindketten megtették. Mindketten 10 évvel voltak nálam idősebbek. Ezt a mai napig nem tudom elfogadni. Most, hogy már én is közeledek a 30-hoz, nem értem, hogyan tudták... Hogy tudtak másnap tükörbe nézni?

Erről még soha senkinek nem beszéltem. Féltem, hogy azt mondanák, minek mentem fel a srác lakására. Minek ittam. És talán igazuk lenne.

A történtek után egy évig nem tudtam férfira nézni. Amikor lett barátom, és végül lefeküdtünk, sírtam a szeretkezés közben. Pedig gyengéd volt. Inkább szakítottam vele, de nem akartam neki elmondani mi bajom van. Azóta már túl vagyok rajta - szerencsére. Csak az az egy bánt, hogy magamat is hibásnak érzem.

Köszönöm, hogy elolvastátok a történetemet. És a lányoknak, akik még ennél is nagyobb szörnyűségeken estek keresztül, sok erőt és boldog életet kívánok!

X."

Kedves Lányok,

az jutott eszembe, hogy hasznos lenne számotokra egy olyan googlegroups cím, amin ti tudnátok egymással beszélgetni kötetlenül, úgy, hogy nincs publikussá téve, tehát trollok és áldozathibáztatók nem láthatják (és nem pofázhatnak bele). Ehhez viszont kérem az egyetértéseteket, hogy e-mailcím alapján felvehesselek benneteket a listára.

Azért gondoltam egy belső privát googlegroups címre, mert eléggé nehézkes a kommenteket állandóan moderálni és szűrni, és sokkal gördülékenyebben menne az egymás közötti kommunikáció, ha lenne egy olyan szabad felület, amit nem kell állandóan moderálni.

Ennek ugye sajnos előfeltétele, hogy e-mailcím alapján kellene létrehozni a googlegroups-ot. A legtöbb kommentelő úgy hozta létre az indapassos profilját, hogy már alapvetően egy anonim (pl. darklilith@akármi.etc) e-mailcímre csinált egy szintén anonim nicket (darklilith), viszont vagytok egy páran, akiknek az e-mailcíme a neve kezdőbetűivel van létrehozva, vagy más egyéb nyom alapján visszakereshető, tehát nem teljesen anonim.

Ezért kérem azt, hogy aki szeretne ebben a googlegroupsban résztvenni, legyen szíves jelezni, hogy milyen e-mail címmel szeretné ezt megtenni.

Temészetesen a visszajelzéseket a szokásos rape.recovery@gmail.com címre várjuk.

Egy nagyon jó pszichológiai összeállítás arról, hogy miért is nem engedjük, hogy az itt megjelenő történetekre bárki szabadon bármit kommentelhessen. Semmi szükség nincs arra, hogy a net arctalanságában és névtelenségében bizonyos kommentelők empátia és mindenféle valóságérzékelés nélkül lefapinázzák, leprűdkurvázzák az áldozatokat, akik utolsó mentőövként a net arctalanságában és névtelenségében bízva keresnek egy támogató menedéket, ha már a társadalom nyílt része (család, környezet, rendőrség, bíróság) elfordult tőlük, nem szolgáltat nekik igazságot, nem segít megbirkózni a problémáikkal, és továbbra is kiszolgáltatja őket az elkövetőknek. És itt megjegyezném, hogy ezeket a bizonyos kommentelőket nagyon kevéssé tartom többre, mint Joseph Fritzlt.

Top psychologist Anne Carpenter - a specialist in helping adult survivors of childhood sexual abuse - explains the sort of issues faced by Austrian cellar captive Elisabeth Fritzl

The story of Elisabeth Fritzl, the 42 year old woman who was imprisoned in a cellar and raped by her father over a 24 year old period, is so shocking it is inconceivable to most of the public.

While this is clearly an extreme case of sadistic emotional and sexual abuse the need to treat victims of child abuse is unfortunately commonplace within the mental health field.

And, in the last 30 years, academics and clinicians have developed a greater understanding of the complicated psychology of abuse survivors.

Clearly this woman is likely to require extensive help and support to come to terms with her dreadful ordeal. However, those involved in her recovery will need to be cautious and sensitive particularly as she will have grown used to her emotional and physical needs being over-ridden by her abuser. In fact, she may be unable to articulate or even recognise them.

She will be feeling a range of conflicting and confusing emotions – shock, disorientation, anger, guilt, sadness as well as happiness and relief. It is likely that she will shift rapidly from one emotion to another in the early stages of resolution and as such, above all at this time will need gentle support from those caring for her.

Miss Fritzl will have to be gently encouraged to express her own needs and make her own decisions. Living in a cramped cellar away form normal social contacts will mean she has lost many basic life skills: meeting people, shopping, using a telephone, even crossing the road - all will be strange and daunting tasks.

Intensive psychological therapy is often inadvisable in the immediate aftermath of extreme trauma, particularly at a time of extensive police and media interest. Research on counselling in the immediate period after distress warns against probing into feelings too deeply and too quickly.

Any disclosure of abusive experiences can lead to the individual feeling that they are being abused all over again. People often describe traumatic “flashbacks”, where they feel as if they are being pulled back into the past and are being abused again. They may experience sounds, smells or sensations which can feel distressing; as if they are losing their minds. Such experiences are quite normal and are the mind’s ways of rationalising and understanding the incident. They are, however, very alarming.

Disclosure of such events is particularly difficult where someone is not used to being treated with respect. She may expect to be punished or blamed. Miss Fritzl may even anticipate repeat abuse from those looking after her as it is what she has been accustomed for most of her life. She will look to therapists to tell her what to do, where to go, what to eat, who to speak to. In other words; will have lost all initiative. This is why the preliminary stage of providing gentle support is so crucial in helping her resolve and understand her feelings. At this stage, all involved should be telling her they believe her and know this is not her fault.

Sexual abuse survivors commonly express feelings of extreme guilt: Guilt that they didn’t stop the abuse; guilt that they “let” it go on for so long; guilt that the abuser has been arrested. The public commonly ask “Why didn’t they stop it?” It is vital that such a question is not put so bluntly to Miss Frutzl.

Working with abuse survivors and sex offenders has helped clinicians understand the very complex relationships that exist between them. “Stockholm Syndrome” was identified in the 1970s and recognised that, where a victim is dependent on their abuser for their very survival, a curious, almost infantile, attachment can develop. The victim may hotly defend the perpetrator and even apportion much of the blame to themselves; particularly where they have been told by the abuser that they are to blame. Again, such attachment is normal and Miss Fritzl will need help to express such feelings. This will not be possible if she feels that she will be labelled as “mad” or complicit. No-one freely consents to such horrific abuse.

The final issue which she will face is in taking on her role as a mother to her six children. Children about whom she may have ambivalent feelings. Some were cared for by her parents; some may also have been abused; some were also the victims of the sadistic decision to imprison them in a cellar; all of them are active daily reminders of her unwanted incestuous relationship. The children will, of course, also need extensive support.

Miss Fritzl’s reintroduction to Austrian society will be long and traumatic. It may even be as traumatic as her first few months in captivity. She will need above all to be protected from the eyes of the world as she is helped to reconcile the very complicated and often conflicting emotions that she will experience.

From a world where she will have felt very alone, she will need to learn from her carers and therapists that, while her case may be extreme, child abuse is unfortunately not unique and her feelings will be very similar to those commonly expressed by our many abuse survivors.

http://www.newstatesman.com/europe/2008/04/abuse-survivors-fritzl-rape

 Ezt a nagyon megrázó történetet Abigéltől kaptuk: 

Sziasztok!

Kedves Édes Anna!

Ma találkoztam a blogoddal, amihez gratulálok!
Nem tudom eldönteni, hogy az én történetem ideillik-e, ha igen, tedd ki nyugodtan, ha nem, töröld. Ha kirakod, akkor kérlek, hogy nicknevet se írj, max. kezdőbetűt.

15 évesen megismerkedtem egy nálam 4 évvel idősebb sráccal (tehát 18 éves volt), "járni" kezdtünk, ahogy az kamaszoknál szokás, együtt lógtunk a haverokkal, stb. Ez a srác már az elejétől fogva azt akarta, hogy lefeküdjek vele, de én akkor messze nem éreztem magam késznek erre, és elutasítottam. Persze csókolózás, tapizás meg ilyesmi belefért, és élveztem is, de ő mindent akart volna, én meg még csak ismerkedési fázisban voltam a saját testemmel és a szexualitással. Ez idővel állandó konfliktusok forrásává lett köztünk.

Közel egy éve voltunk együtt (még mindig csak 16 éves voltam!), amikor választás elé állított: vagy lefekszem vele, vagy szakítunk. Mindezt szilveszter este sikerült kinyögnie, én kiborultam, hazaszaladtam. Másnap jött, hogy ő nem is úgy gondolta, dehát ő már tapasztalt, bízzak meg benne, olyan rég vár már erre, ha szeretem akkor megteszem neki, ha csak felizgatom de nem elégül ki az neki nagyon fájdalmas, stb. Nagyon naív és tapasztalatlan voltam, nem csak szexuális téren, minden más téren is, nem ismertem fel az érzelmi zsarolást. Közben az anyja elejtett néhány célzott megjegyzést, ami valahogy úgy hangzott, hogy minek kínzom a fiát, ha nem tudom neki megadni amit akar, minek vagyok vele egyáltalán. 
Valamikor január közepén megtörtént a dolog, mai napig emlékszem rá, rettenetes volt. Egyáltalán nem figyelt rám, szerintem azt se tudta, hogy nálam hány óra van, csak az, hogy végre megkaphatja amit akar. Néhányszor még megtörtént az aktus, de mivel egyre nehezebben mentem bele (állandó fájdalmakkal járt), megkaptam tőle a "frigid" jelzőt. Nem sokra rá szakítottunk, egyáltalán nem bántam.
Két dologban hagyott mély nyomot bennem ez a dolog: hosszú évekig nem tudtam normálisan szeretkezni senkivel, mai napig kísért a dolog, bár már sokat javult a helyzet.
A másik, hogy évekkel a szakításunk után megtudtam: amikor lefeküdtem vele, ő is szűz volt, de tapasztaltnak hazudta magát, én meg elhittem, és rábíztam magam... Ez volt talán a legnagyobb pofon, soha nem fogom neki megbocsátani.

Bocsánat, hogy én teszem ki, de nem tudom, hogy Édes Anna figyelte-e a postabontást.

Dark Lilith jeligére kaptuk az alábbi levelet:

Annyi  még hozzátartozik a sztorihoz: anyám is erősen szerepet játszott abban, hogy megtörtem és engedtem az erőszaknak. Ő ugyanis nagyon rokonszenvesnek találta az erőszaktevőt - gyanítom: ha 25 évvel fiatalabb lett volna, szívesen jött volna össze vele a helyemben - és mindenben a pártját fogta, akár velem szemben is,  meg "édes kisfiam"-ként emlegette.

Voltaképpen azért feküdtem le vele akaratom ellenére, mert úgyszólván két oldalról voltam nyomva: exem sértettsége és érzelmi zsarolása mellé anyám is ilyeneket duruzsolt a fülembe: "mit kínozod azt a szegény gyereket, hogy elhúzod előtte a mézes madzagot, mikor ő úgy a tenyerén hordoz téged?"
A tenyerén hordozáshoz csak annyit mesélnék még el, hogy az a "szegény gyerek", akit "kínoztam", többször is durva volt hozzám. Pl. merő szeretetből úgy a kézfejembe vájta a körmeit, hogy órákig ott maradt a nyoma; egyszer olyan durván a vállamba harapott, hogy visítottam a fájdalomtól (mire ő a jól bevált aranyos-kérlelő fejjel mondta: "de hát nem tudtam, hogy ez neked fáj..."), és a verbális agresszió sem állt tőle távol (nem brutális dolgokra gondolok, csak ilyen "apró, de fájó" gesztusokra, mint például kötekedett velem, ha valamiről kifejtettem a véleményemet; vagy ha beszéltem hozzá, néha dobszólót rögtönzött az asztalon, mintha idegesítené és untatná, amit mondok...) A jól bevált sértettséggel-zsarolós módszerrel arra is rá tudott venni, hogy orálisan elégítsem ki - pedig tudta, hogy ezt megalázónak találom (lehet, hogy régimódi vagyok, de az orális szexet nem nekem találták ki. Mosdatlan partnerrel szerintem még olyasvalakinek sem lenne kedvére, aki amúgy nem viszolyog ettől a fajta érintkezéstől.) Utána meg "hercegnőm így, hercegnőm úgy", és amit a legjobban utáltam, az, hogy ezután még gügyögött nekem, hogy "gyönyörű, édes pici szájacskája"...

Idővel megelégeltem az ex dolgait: akármilyen aranyos tudott lenni, ha akart, fojtogatva éreztem magamat abban a kapcsolatban. Szakítottam vele. Anyám összeomlott. "Soha nem is szeretted azt a szegény gyereket, csak megjátszottad a szerelmes hercegnőt", valamint "meglátod, utánad már soha, senkit nem fog szeretni" szövegekkel zsarolt, néha pedig sóhajtozott, hogy "az én drága kisfiam vajon most mit csinálhat?"; az ex (talán emiatt) vissza tudta magát könyörögni hozzám egy kis időre. Utóbb végképp elegem lett, és ismét szakítottam vele, ezúttal véglegesen - egy ideig még küldözgetett nekem "szívhez szóló" - valójában szánalomkeltéssel zsaroló szándékú - leveleket; ezeket ugyan következetesen figyelmen kívül hagytam, de ekkor már az önbecsülésemnek annyi volt. Magamat utáltam, amiért mindezt velem meg lehetett tenni, és valahogy... megtörtem.

Az egész életemre kihatott ez. Nemcsak arról beszélek, hogy az ezután következő kapcsolataimban mindig "áldozat" voltam valamilyen formában, hanem az élet más területein is "szófogadóan" felvállaltam a felmosórongy feladatkörét. Mintha büntetést érdemeltem volna azért, ami történt.

Annyira szégyelltem az ügyet, hogy sokáig nem mertem beszélni róla. Évek teltek el, mire egyáltalán mertem vállalni az ismerősök előtt, hogy mi történt (mert természetesen ment az értetlenkedés, hogy "olyan jól illettetek egymáshoz, miért szakítottatok?")

Jelenleg járok terápiára, egész sokat segít; fejlődőképesnek érzem magamat, de azért még mindig nem az igazi; azt már régóta tudom, hogy igazságtalanul hibáztatom magamat, és gyakran már megálljt tudok parancsolni a mélységes önutálatnak. Ezzel együtt úgy érzem, sok időnek kell még eltelnie, mire képes leszek a lelkem mélyén is elhinni: nem én tehetek arról, hogy anyám és az ex közös erővel erőszakoltak meg. Mindenesetre optimistább vagyok, mint voltam korábban.

Üdvözlettel,

Dark Lilith

Amit lehetett, azt már leírtam Dark Lilithnek privátban, úgyhogy kiváncsi lennék a véleményetekre.

Kedves Levélírók!

Az elmúlt időszakban több levelet is kaptunk, amikre válaszoltunk is. Viszont a nyilvánvaló engedélyetek hiányában nem tudjuk a történeteket közzétenni. Tehát kérünk Benneteket, hogy legyetek szívesek megadni rá az engedélyt egy rövidke e-mail formájában, hogy újra beindulhasson a párbeszéd. Természetesen a történetek teljes anonimitás mellett kerülnek csak ki.

A Vérnyúlra kaptam ezt a kommentet Nur-tól, úgy gondolom, hogy annyira hihetetlenül jó, hogy muszáj mindkét bloggal megosztanom:

Nur @Vérnyúl, Döme, Dagi, Fufu, avagy a Jó, a Rossz, és:
Igen, mert pl. a nemi erőszakot pillanatok alatt minimálisra lehetne csökkenteni súlyosabb büntetési tételek alkalmazásával. Gyönyörűen írt erről a problémáról kedvenc fiú feministám, trychydts :

"ELHANYAGOLT ERŐSZAK

Kevés mocskosabb bűncselekmény létezik a nemi erőszaknál  maga a jelenség, illetve társadalmi megítélése a maga komplexitásában pedig eklatáns példája annak, hogy miért nem túlzás azt gondolni, hogy a jelenlegi társadalom egyáltalán nem tekinti a nőket egyenrangúnak a férfiakkal. Az Amenesty International jelentése arra mutat rá, hogy Magyarország ebben is a nemzetközi elvárások mögött kullog, elmaradottságunk pedig kifejezetten suttyó jellegű.

A nemi erőszak áldozatának egyszerre sérül a teste és a pszichéje, emberi méltóságát különösen megalázó módon tiporják sárba, tökéletesen aljas és abszolút megalapozatlan indokkal. Nincs megélhetési nemi erőszak, felháborodásból elkövetett nemi erőszak se nagyon  erőszakos, a nőket tárgyaknak tekintő férfiak vannak, akik azt gondolják, hogy nekik mindent szabad. Elvárható lenne hát, hogy a törvény brutális szigorral sújtson le erre a bűncselekményre  a büntetőjognak mindkét aspektusára, az elrettentésre és a megtorlásra egyforma szükség lenne. Ehhez képest ami van, az egy, nem hogy a huszonegyedik, de a huszadik század második feléhez képest is elmaradott szemlélet.

Ősi tradíció persze, hogy a nőkre úgy tekintünk, mint a férfi vágyának tárgyára  nem autonóm, önmaguk felett rendelkezni jogosult személyekre, akik testi integritása szent és sérthetetlen, hanem egy megszerezni és birtokolni való vagyontárgyra. Amikor azt várjuk el egy nőtől, hogy alávetett szerepét fogadja el és csodálattal tekintsen a nagy és erős férfira, aki cserébe az imádatért és a kielégülésért eltartja és védelmezi a nőt, akkor voltaképpen a szexuális erőszak tudatalatti hátterét alapozzuk meg. Hiszen ha a kapcsolatban nem két egyenrangú fél van jelen, akkor a másik tökéletesen alávetett helyzetbe kerül.

Nyilván nem véletlen, hogy a pornófilmek többségében a nő kiszolgáló szerepben jelenik meg  a szexuális aktusban sokszor csak a férfi elégül ki, olyankor viszont oda és úgy élvez, hogy a nő alávetettsége az ejakuláció utolsó pillanatáig érezhető legyen: a nő arcára, mellére, testére. Tipikus záró képsor, hogy a (kielégületlen) nő hálás, alázatos arccal nyalogatja-kényezteti a (kielégült) férfi nemi szervét. A nő szerepe a szolgalelkű örömszerzés  sugallják nekünk a pornófilmek, de a férfimagazinok kihívóan feszítő modelljei is. A férfi pedig hálásan rejszol, és hálát ad a sorsnak, hogy ezúttal nem kell alkalmazkodnia, nem kell előjátékkal bíbelődnie; végre csak magával foglalkozhat. Pont, mint a nemi erőszak esetén. (Vagy prostitúció, akarom mondani, pénzért elkövetett nemi erőszak esetén.)

Persze más a fantázia és más a valóság, csakhogy ebből a masszív kulturális hagyományból következik az is, hogy nemi erőszak esetén szinte törvényszerűen vetődik fel a nő felelősségének kérdése. Ahogy a tanulmány fogalmaz: a büntetőeljárás során nem a beleegyezés, hanem a tiltakozás meglétét vizsgálják; mintha azzal, aki nem tiltakozik, szabadon lehetne szexuális kapcsolatot létesíteni. Az igazságszolgáltatás joggyakorlata persze nyilván a közfelfogást tükrözi  és éppen ez a közfelfogás az, amelyik tág teret ad mondjuk a munkahelyi zaklatásoknak.

Holott valójában tökéletesen indifferensnek kellett lennie, hogy a nő miért viselkedik vagy öltözik kihívóan  önálló akarattal rendelkező emberi lény, akinek jogában áll a teste fölött rendelkeznie. Ha kihívóan akar öltözni, kihívóan öltözik; ha nem akar közösülni valakivel, akkor nem akar. Még akkor sem, ha a férjéről van szó.

Hát igen, valahányszor felvetődik a családon belüli erőszak kérdése, jobboldali körökből rendszeresen elhangzik a könnyekig meghatóan vadliberális mondat: az állam nem avatkozhat bele a magánéletbe. Óriási tévedés; az államnak kötelessége biztosítania állampolgárainak emberi méltósághoz való jogát; (Sólyom meg előbbre tartja a férfi tulajdonhoz való jogát, mint a bántalmazott nők és gyerekek alapvető emberi jogait a bántalmazásnélküli életre...) ha az állampolgár ilyen sérelemmel fordul a hatóságokhoz, akkor segíteni kell neki, legyen a gyanúsított ismerős vagy ismeretlen. Sőt: tekintettel arra, hogy egy nemi erőszakot elkövető férjjel a nő anyagi és pszichológiai kiszolgáltatottsága, a társadalmi környezet esetleges nyomása miatt jóval nehezebb vállalni a konfliktust, mint egy idegennel szemben, a törvénynek fokozott szigorral kell ügyelnie arra, hogy a családi élet csak akkor maradhasson magánügy, amíg azt mindkét fél így akarja.

Különösen durva az a tanulmányban olvasható idézet, amelyből kiderül, hogy a szexuális bűncselekményekre szakosodott rendőr a hozzá fordulók nyolcvanöt százalékát prostitáltnak tartja. És? Tudomásom szerint az Alkotmány a prostituáltak emberi méltóságát is garantálja. (Igen, alapvető emberi jogok mindenkinek járnak, "még" a prostituáltnak is...) Ha valaki fél attól, hogy nem képes egy ilyen fizetett aktust a feljelentés későbbi veszélye nélkül lebonyolítani, inkább ne kurvázzon. A női méltóság is jobban jár így."


Nagyon jó munka, nem ? Minden szava kincs.

Nem tudom, konkrétan mit jelent az, amit társszerzői lehetőségról írtál, mert mint látod,  én csak őrzök jó gondolatokat, és tudom, hol vannak...

Egyetlen önálló gondolatom az anyaság rohadt nagymértékű alábecsülésének észrevétele : szerintem ez minden női hátrány oka.
A felnőtt, alkotó női embert gyámság alá helyezik, így lopják meg a legóvatlanabbul és a legszemérmetlenebb módon a világ összes nőjét...

Szerző: Nur és trychydts

Mivel az utóbbi időben egyre többen kérdeztek a témáról, itt az ideje, hogy beszéljünk azokról az esetekről, amikor egy nő azt kéri partnerétől, hogy játsszák el a nemi erőszakot. Mi ennek az oka, és mit tegyen ilyenkor egy férfi?

Először is azt szögezném le, teljesen más megítélés alá esik a kérés, ha egy nő élvezi a szex szokványos formáit, és csak hosszú kapcsolat után, vagy alkalmanként áll elő efféle javaslattal, illetve ha egy nő csak így tud orgazmushoz jutni, normális szeretkezés által nem.

Amennyiben az utóbbi eset áll fenn, és egy nő csak úgy tud elélvezni, ha pl. pofozzák, ütik, akár fojtogatják aktus előtt vagy közben, és/vagy ha a partner egy az egyben eljátssza az erőszakot, akkor nagyon valószínű, hogy korábbi, akár gyermekkori bántalmazás, és emiatt kialakult önértékelési zavar áll a háttérben. Az akár évekig elhúzódó bántalmazás miatt az áldozat legtöbbször saját magát hibáztatja, és emiatt úgy ítéli meg, nem érdemli meg a szeretetteljes, örömszerzésre irányuló szexet.

Véleményem szerint a férfi ez esetben semmiképpen NE TEGYEN ELEGET a megdöbbentő igánynek, akkor sem, ha a nő nyomatékosan kéri, illetve ha pillanatnyilag ez tűnik a könnyebb megoldásnak. Ha szerelemből, stb. megteszi, amkit kér, azzal nem rángatja ki partnerét az érzelmi mocsárból, amibe került, és nem mellesleg önmagának is súlyos lelki konfliktust okozhat! Próbálja az okokat felderíteni – egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatban előbb-utóbb ez sikerülni fog, és ha másképp nem megy, egy megfelelő szakember segítségéhez folyamodni. (Ez ügyben mi is tudunk segíteni.)

Amennyiben viszont a nő többéves, szexuálisan is jól működő kapcsolat után áll elő ezzel a kéréssel, akkor ez gyakran egészen ártalmatlan dologra vezethető vissza: például egyszerűen csak változatosságra vágyik a szexben. Ez esetben ajánlatos inkább valami egyéb –erőszakmentes – újítást bevetni, új pózokkal, helyszínnel kísérletezni, ill. bármivel, amihez a pár mindkét tagjának kedve van.

Továbbá a kérés hátterében valamiféle félreértelmezett romantika-, szenvedély-, illetve férfiasság-fogalom húzódhat meg: sajnos a populáris kultúra gyakran összemossa az agressziót és a szenvedélyt: gyakran állítja be az erőszakot izgatónak. Gondoljunk pl. a Szex és Lúcia c. filmre, ahol a korábban szerencsétlenkedő férj hazamegy, pofonvágja feleségét, mire az felháborodás helyett ily módon "férfiassá vált" férje nyakába veti magát, lefekszik vele és innentől helyreáll a házasságuk. A populáris kultúra romantika-fogalma egyenlőtlen erőviszonyokat takar: a nő elalél a nála sokkal erősebb férfi védelmező karjaiban – ám ez az erő ambivalens: hol biztonságot ad, hol a nő ellen fordul! Számos ócska románc-történetben (és filmben) található olyan jelenet, melyben az agresszív szexuális kezdeményezésre a nő eleinte tiltakozással reagál, majd gyakorlatilag élvezni kezdi, hogy a férfi erőszakoskodik vele. Ezek a (valóságtól távol álló) reprezentációk nagyon nagyon károsak, mert elkendőzik a nemi erőszak problémáját és komolytalannak állítják be egy nő tiltakozását. Ugyanakkor sajnos a hegemón maszkulinitás (machó-férfiasság) fogalma az erőszakosság gondolatával párosul: "a férfias férfi, aki megszerzi, amit akar".

Ebben az esetben érdemesebb egyszerűen csak szenvedélyesebbre venni a dolgokat szex közben, valószínűleg meg fogja oldani a problémát. Egészen más egy kis mű-tiltakozás nevetés közepette kergetőzni a lakásban,(egy erőszak eljátszását igénylő nő később így módosította a kérését), mint erőszakoskodni valakivel! Az ilyen játékokat soha nem szabad összemosni a valódi erőszakkal.

Ha egy pár mégis a nemi erőszak eljátszása mellett dönt, – nem értek ezzel egyet, de tisztában vagyok vele, hogy van ilyen –, ajánlatos odafigyelni néhány dologra.

Először is, nem kell és nem szabad, hogy minden PONTOSAN úgy történjen, mint egy valódi nemi erőszakban! Tehát semmiképpen nem szabad problémának, sikertelen kivitelezésnek megítélni, ha az aktus egy idő után gyengédebbé válik, és a nő élvezni kezdi, majd a végén orgazmusa lesz. Lényegében az örömszerzés kell, hogy legyen minden szexuális játszadozás célja, még adott esetben e kissé kifacsart változatnak is!

Lényeges különbség továbbá, hogy az "áldozatnak" van KONTROLLja az események felett. A szado-mazo (pl. bilincsek, kikötözés, korbácsolás, nő által a férfi taposása, stb.) a dominancia-alávetettség viszonyait alapul vevő SZEREPJÁTÉK, és a nemi erőszak eljátszása is ide sorolható. Ne feledjük: a legelvetemültebb mazochista sem élvezi, ha az utcán vagy bárhol máshol egy nem általa választott személy elkapja és bántalmazza!!! A szerepjáték esetén az áldozat  maga választja az "elkövető" személyét, az "erőszak" módját, – a forgatókönyv mindkét fél kívánsága alapján áll össze – és ha az áldozatnak kezd nem tetszeni a szituáció, leállíthatja a partnerét. Célszerű erre az esetre egy MENTŐSZÓban megállapodni, amit ha az "áldozat" kimond, mindketten kiesnek a szerepükből, és az "erőszakoskodó" leáll. Ez azért is fontos, mert fennáll annak a veszélye, hogy a mű-tiltakozásból valódi lesz, és az "erőszakoskodó" partner nem tudja megfelelően megítélni a helyzetet, és valódi erőszakba csúszik át a szerepjáték – ezt feltétlenül kerüljük el!

Szerző: Aubie

A FemDefence egy tampon méretű cső, amelyből egy éles tű áll ki. Óvatosan a hüvelybe illesztve védi viselőjét egy nemi erőszak esetén. Annyi baj van csak vele, hogy nem létezik.

A FemDefence ugyanis csak egy képzeletbeli termék, amelyet azért találtak ki, hogy „a dizájn esztétikáját és a marketing jelrendszerét felhasználva elősegítse a nők ellen, férfiak által elkövetett nemi erőszakról szóló társadalmi párbeszédet”. A FemDefence egy svéd projekt, amelyet Svédországban azután hívtak életre, miután egy nemi erőszak sorozat kapcsán fény derült a jogrendszer hiányosságaira, valamint a nemek közötti, többször észrevétlenül maradt különbségekre. A FemDefence-t újsághirdetések, óriásplakátok és televíziós reklámok segítségével mutatták be a nagyközönségnek. A projekt weboldalára feltettek egy videót is, amelyben a "Szeretsz berúgni? Szereted a szexi ruhákat? Utálod, ha megijesztenek?" kérdések jelennek meg, majd pedig nőket láthatunk különböző fenyegető helyzetekben.

A projekt önmagában is lenyűgöző, de még érdekesebb lesz attól, hogy a valójában létezik egy védelmi eszköz: a Rapex condom.

A Rapex condom 2005-ben került piacra, Sonette Ehlers, egy nyugalmazott, dél-afrikai laboráns tervezte. A termék több szempontból is kitűnő ötlet: az erőszaktevő péniszét egyrészt hosszan gyógyuló károsodást okozva, tűpárnává változtatja, másrészt pedig könnyen azonosíthatóvá teszi őt. A Rapex weboldalán további információt találunk az eszközről. A gyakran feltett kérdések menüpont alatt pedig, a „Mikor érdemes hordanom a Rapex-et?” kérdésre a következő választ olvashatjuk: „Amikor hosszabb útra indulsz egyedül, vonatra szállsz, késő estig dolgozol, olyan valakivel találkozol / randizol, akit nem ismersz igazán, szórakozni mész, vagy bármilyen olyan alkalommal, amelyben nem érzed magad biztonságban”. Tehát ha nagy esélye van a berúgásnak, ha szexi ruhát veszel fel, vagy csak emberek közé mész. Klassz...

A fordítás az alábbi cikk alapján készült:

http://jezebel.com/5158646/anti+rape-products-seek-to-open-dialogue-protect-against-rape

Fordította: Nagy Gabi

Na itt a házifeladatom, amit Parlagfűző adott ki ukázba :D

Tegnap este megtartottuk a második feminista női önvédelmi tréninget. A tréning izgalmasan telt el, az első másfél óra úgy elrepült, mint a villám. Összesen 3 órát töltöttünk együtt, amely során önvédelmi technikákat gyakoroltunk, szerepjátékokat játszottunk, és különböző stratégiákat / problémamegoldási módszereket osztottunk meg egymással. Mondanom sem kell, hogy voltak akkora röhögések, hogy visszhangzott tőlünk a lakás, és úgy láttam, mindenki nagyon jól érezte magát. A csoportnak nincs vezetője, mindig más tag tartja a tréninget, és találja ki a feladatokat. Vannak alapszabályok, hogy például mindenki egyenlően veszi ki a részét a szervezésből, problémamegoldásból, a technikákat nem adjuk ki, a tréningen elhangzottakat nem adjuk ki, a tagok névtelenek, a tréningek helyszínét és időpontját bizalmasan kezeljük.

A következő feminista női önvédelmi tréning 2 hét múlva lesz, helyszínről és időpontról nálam és Parlagfűzőnél lehet érdeklődni e-mailben.

Indul egy önvédelmi tanfolyam nőknek (mentális és fizikai is)

Feminist self-defense: "I'm worth defending"

Feminist self-defense was created in the United States in the 1970s, when women got together and started sharing experiences of rape and other structural male violence that women face in our society. The aim of feminist self-defense is to raise consciousness amongst women of the recurring mental, verbal, and physical assaults of everyday life and to teach ways of dealing with this violence.

Feminist self-defense is based on the lived experiences of the women in each group and uses methods that really work. It suits all women; neither age nor physical disabilities prevent one from participating.

We develop ways of defending ourselves and strengthen our self-esteem through role play, physical play and games, and technique practices. Through vocal and physical practice we learn to respect our body and also how to use it. We learn to appreciate ourselves. We learn that we are worth defending...

HOW THE GROUP WORKS: Guidelines

..The group is leaderless, and every person's input is valued equally.

Every training session begins and ends with a talking circle, where everyone present has an opportunity to share their thoughts, ideas, and opinions without interruption or valuation.

The women in the group take turns preparing the training sessions, two women at a time. In this way, everyone receives an equal amount of space, and each woman is given the opportunity to highlight the issues most important to her.

Feminist self-defense consists of three major elements:

1. Role play
We learn how to deal with different everyday situations. For instance, we practice what to do when someone known to us comes too close at a party or when a man moves his hand to your knee on a bus. One method is "name it, criticize it, say what you want to happen". For instance, you might say, "Your hand is on my thigh. I don't like having your hand on my thigh. Take your hand off my thigh".

2. Physical play
We get in touch with our bodies and learn what they are capable of doing. This is especially important for girls who have always been told not to climb trees or play in a "risky" way. Physical play can be anything from tag to wrestling.

3. Technique practices for tricky situations
We learn how to get out of different holds, how to defend ourselves, and how to fight. Men can't build muscle in their knees, throat, eyes, or balls, so these are the primary targets. The aim is not to become involved in an elaborate fight, but to deliver a few hard blows in order to break free and get away.

After each practice we talk about the feelings and memories that surfaced.

In order to create an atmosphere of trust, we maintain confidentiality: what is discussed at the trainings remains within the group. For the same reason, the group closes to new members once it has enough committed participants.

There is no obligation to participate in every aspect of the practices, and no need to explain your decision to step out...

to watch out for: METHODS OF DOMINATION

..A Norwegian feminist and peace activist, Berit Ås, listed five master suppression techniques in the 70's, in order to show the ways in which one person can gain power over another person.

1. Making invisible
Are certain people talking all the time? Do some people have eye contact only with each other? Are your suggestions ignored or are others gazing through their calenders or looking at their phones while you're talking? Is someone repeating what you've just said and proposing it as their own suggestion?

2. Ridiculing
Are your suggestions laughed at or made fun of? Are you treated like a child? Are people saying that they know your suggestions wouldn't work "cause it's already been tried ten years ago"?

3. Withholding information
Does somebody in the group have all the important information? Does the discussion begin without a presentation of the same information to all the participants? Are people swapping information without sharing it with the rest of the group?

4. Double punishment
"Damned if you do, damned if you don't"
Is everything wrong no matter what you do? Are others saying you're not participating if you're quiet, and that you're dominant if you're suggesting something?

5. Heaping blame and putting to shame
Blaming happens through ridicule and double punishment. Blaming is what is done when people are judging you more for who you are than for what you do. This technique can be seen at a societal level in the way women who have been raped feel shame and blame ourselves for what has been done to us...

SISTERHOOD AND GROUP DYNAMICS

..Feelings of infatuation and crushes are common.

The group is a safe place to encounter each other and develop ourselves. It is a place where women meet: old women and young women; heteros, lesbians, poly-spirited women, and asexuals; women focused on couple relations and poly-amorous women; mothers and women without children. We all have to recognize and face up to the way we relate to other women. It can be a provocative, irritating, or releasing and developing experience.

The effects of feminist self-defense are personal as well as societal. We deal with our own oppression and we also want to make all oppression more visible and fight against it.

Together we create a sense of solidarity, a place of respite, and a shelter from the visible external oppression of the male-centered society in which we live. Discrimination on the job market, degrading advertisements and men's violence against women are examples of this oppression, which in turn creates an invisible internal oppression, noted in low self-esteem and prejudices against both ourselves and other women. This self-oppression can be difficult to recognize and understand, and it is therefore vital that the group functions in a liberating way. We work with methods that break with the traditional authoritarian molds and give space to each and every individual's own experiences. It is important that everyone feels safe and accepted in the group.

http://www.myspace.com/feminist_sister